Újra megismétlem, hogy a változások fogalmunk megváltoztatásával kezdődnek. És most vissza kell kanyarodnunk oda, amiről már az előzőekben beszéltünk, az… az én-fogalom 3 alkotóeleméhez. Ez a 3 összetevő: az énideál, az énkép és az önbecsülés, azaz mennyire szeretjük magunkat. Ha megengedik, arról szeretnék kicsit bővebben beszélni, amit énideálnak nevezünk. Az énideál az az elképzelt személy, amilyenek lenni szeretnénk. Amikor meg akarjuk változtatni személyiségünket, tökéletesíteni akarjuk azt, hogy életünk jobb legyen, hogy a belső és a külső körülményeinken javítsunk, mindenekelőtt ki kell tűznünk magunk elé egy célt. Nos, akkor beszéljünk erről! Az én-fogalom személyiségünk egyik legfontosabb alkotórésze. Az én-fogalom mindazoknak a férfi és női tulajdonságoknak a keveréke, amelyekről életünk folyamán olvastunk, tanultunk, amelyeket csodáltunk vagy tiszteletben tartottunk. Ez valamiféle szerepminta a számunkra. Egyfajta belső szerepmodell. És ez a modell úgy működik bennünk, mint egy irányító mechanizmus, ami legbelülről meghatározza szavainkat, tetteinket, gondolatainkat, viselkedésünket és a többi. Személyiségünk tulajdonképpen nem más, mint azoknak a férfi és női tulajdonságoknak az összessége, amiket mindig is csodáltunk. Ha valakiről, akit tisztelünk, csodálunk, elolvasunk egy életrajzi művet, és abból még az is kiderül, hogy mennyire intelligens, jellemes, könyörületes, bátor, vakmerő vagy kitartó, állhatatos, határozott és a többi, tehát ha mindez kiderül róla, és ha már eddig is csodáltuk, tiszteltük, akkor tudatalattinkban, vagyis anélkül, hogy tisztában lennénk vele, minden igyekezetünkkel megpróbálunk olyanok lenni, mint ő. Nos, nagy az eltérés az önmagunkról alkotott kép, vagyis, hogy hol tartunk éppen, és az önbecsülésünk között. Azaz, hogy mennyire szeretjük magunkat. És különbség van az énképünk és az énideál között. A távolság, az eltérés a 2 között, ahogyan látjuk önmagunkat, és amilyenek ideálisan lenni szeretnénk, nagyban befolyásolja önbecsülésünket. Azoknak, akik úgy látják önmagukat, hogy fokozatosan haladnak afelé, amilyenek lenni szeretnének, nagy az önbecsülésük. Azoknak, akiknek óriási, szinte áthidalhatatlan távolság van aközött, ahogy pillanatnyilag látják önmagukat, és aközött, amilyenek lenni szeretnének, kevés az önbecsülésük. A legfontosabb lépés tehát az én-fogalom megváltoztatása. Ez csak úgy sikerül, ha eldöntjük, hogy milyenek akarunk lenni.

17-18 évesen, emlékszem, leültem egy jegyzetfüzettel a kezemben, és részletesen leírtam benne, hogy milyen szeretnék majd lenni, ha felnőtt leszek. Oldalakat írtam tele roppant alapossággal, a súlyomtól kezdve a magasságomig, meg arról, hogyan boldogulok majd az emberekkel. És évekkel később, miután már 2-szer körbeutaztam a világot, legalább 80 országban jártam, és a legkülönbözőbb dolgokba vágtam bele, akkor véletlenül megtaláltam a jegyzetfüzetet egy régi táskában. És tudják, mi volt a meglepő? Min csodálkoztam a legjobban? Hogy az évek folyamán valóban olyan emberré váltam, mint amilyen lenni akartam annak idején. Önöknek is javaslom, kezdjék azzal, hogy felteszik maguknak a kérdést, hogy milyenek szeretnének lenni 1 év, 2 év, vagy mondjuk 5 év múlva. Vagy tegyük fel másképpen! Ez talán még jobb kérdés. Mondjanak 3 férfit vagy nőt, élőt vagy halottat, akikre felnéznek! Akikről valóban úgy érzik, hogy követendő példák lehetnének. Aztán tegyék fel a kérdést: vajon miért csodálják őket? Mitől tisztelik vagy szeretik őket? Milyen tulajdonságaikért? Mitől olyan nagyszerűek? Mivel tudnának azonosulni? Mert ha tisztában vannak vele, és minden erejükkel törekszenek az elérésére, akkor közelednek a céljukhoz. Emlékeznek rá, azt mondtuk: a vágy, a fegyelem, az elhatározás és a döntés a siker kulcsai. Meg a pontos definíció. Világosan meg kell határozni, mit akarunk.

Eszembe jutott egy remek történet. Egy fiatalemberről szól, aki hosszú évek óta egy biztosítótársaságnál dolgozott. Elhatározta, hogy megpróbál javítani kilátástalan helyzetén. Körülnézett az irodában, ahol másokkal együtt biztosítási kötvényeket árult jó ideje. A pályája nem ívelt felfelé. Feltette magának a kérdést: „Ki az, akit tisztelek? Kihez szeretnék hasonlítani? Ki legyen az én ideálom?” És elhatározta, hogy olyan lesz, mint a cég vezető ügynöke. Attól fogva mást sem tett, csak kitartóan figyelte a cég legelső ügynökét. Állandóan rágondolt és arra, hogy mit csinál. Beszélgetett vele, mindenben kikérte a tanácsát. És az elkövetkező években, ezt a módszert követve, vagyis hogy az ideáljának tartott embert utánozta, egyre jobban hasonlított rá. Úgy öltözködött, úgy járt, úgy beszélgetett, úgy dolgozott, ahogy ő. Mindenben rá hasonlított, és idővel ő lett a cég vezető ügynöke. Hamarosan az összes környékbeli cégé. Később pedig az ország biztosítótársaságainak vezető ügynöke, a legvégén ő lett az ország legnagyobb biztosítótársaságának az alelnöke. Csupán mert választott magának egy ideált. És törekedett rá, hogy olyan legyen.

Nos, vegyük sorra az állomásokat! Az 1. lépés, ahogy már mondtuk, az énideál megváltoztatása. Ahhoz, hogy más emberekké váljunk, elsősorban az kell, hogy a változást mi magunk is feltétlenül akarjuk. Kívánatosnak tartsuk. És szükségesnek. Azaz: mindenképpen be kell látnunk, mielőtt rászánnánk magunkat, hogy ez a saját érdekünk. Annak, hogy jövőbeli céljainkat elérjük, hogy boldoguljunk az életben, elengedhetetlen feltétele, hogy ez a változás megtörténjen. Engedjék meg, hogy hozzak erre egy példát! Egy kiváló üzletembert választott meg elnökének egy nagyvállalat. Műszaki beállítottságú volt, jó eszű, de az emberekhez nem értett. Őt magát is nagyon aggasztotta személyiségének ez a vonása. Hogy nem tud bánni az emberekkel. Próbálta elkerülni a konfliktusokat. De felismerte, hogy énideáljának megváltoztatása, kommunikációkészségének nagymértékű fejlesztése elengedhetetlen a sikerhez. Fogta magát, és beiratkozott egy olyan tanfolyamra, ami az emberi kommunikációval foglalkozott. 2 évig járt előadásokra. Sokat olvasott. És a végén az emberi kommunikáció szakembere lett. És a saját vállalatán belül tanfolyamot szervezett. Hogy a saját embereit megtanítsa az emberi kommunikáció szabályaira és törvényeire. Sikerült eljutnia erre a szintre. Egyszerűen rájött arra: az, hogy bánni tudjon az emberekkel, mind a saját, mind a vállalat jövője szempontjából szükséges és kívánatos. Ezek után kitűzött maga elé egy célt, egy ideált, amit el kell érnie. 2 évig keményen küzdött, hogy ezt megvalósítsa. Személyisége kiteljesedett. Kiegyensúlyozatlan, félszeg, merev, zárkózott személyiségből sokoldalú, mindenre nyitott ember lett. Feladatát kiválóan ellátta. A nagy vezetők, a kimagasló eredményeket elérő nők és férfiak mindig hajlandók olyan erőfeszítéseket tenni, amik meghozzák a kívánt változásokat.

A következő állomás, vagyis a 2. lépés énideálunk megváltoztatásában, az az, hogy olyannak képzeljük el magunkat, amilyenek ideális állapotban lennénk. Úgy gondoljunk magunkra, mint az ideálunkra! Ha pl. azt szeretnénk elérni, hogy az emberekkel minél jobb kapcsolatot alakítsunk ki, akkor próbáljuk elképzelni, hogy mi vagyunk az emberi kapcsolatok szakértői! Mondjuk, valami nagyon egyszerű dolgot akarunk elérni. A legtöbb ember azt vallja magáról, hogy a legnagyobb hibája az, hogy türelmetlen, nem elég toleráns, túl könnyen méregbe gurul és a többi. A legjobb talán, ha a legegyszerűbb dologgal kezdjük. Ha egy egyszerűbb dolgon változtatni tudunk, az azt bizonyítja, hogy a nehezebbre is képesek vagyunk. Szóval, tegyük fel, hogy egy kicsit hajlamosak vagyunk a türelmetlenségre vagy az ingerültségre! Ha fáradtak vagyunk, veszekszünk a gyerekünkkel vagy a házastársunkkal egy nehéz nap után. Tehát azt javaslom, próbáljuk meg. Képzeljük el magunkat, mintha türelmes, kedves, szeretetteljes, toleráns emberek lennénk! Gondoljunk azokra a helyzetekre, ahol általában dühösek vagy ingerlékenyek lennénk! És képzeljük el, amint ugyanebben a helyzetben higgadtak vagyunk, elengedettek, türelmesek, szóval nyugodtak! Képzeljük el, hogy ideálisan viselkedünk! Gondolkodjunk el, hogy ki az, akinek ilyen egyénisége van! Lehet bárki: egy televíziós személyiség, lehet Bill Crosby, ha tetszik, vagy lehet olyan, akit a sportteljesítményéért csodálunk, vagy akinek az életrajzát olvastuk. Nem ez számít. Csak képzeljük el, hogy ez a személy hogyan viselkedne ugyanebben a helyzetben! A keresztények közül sokan csinálják, ha valamilyen próbára tévő, nehéz helyzetbe kerülnek, hogy felteszik magukban a kérdést: „Vajon Jézus mit tenne ebben a nehéz helyzetben? Vajon hogy bánna Jézus egy ilyen nehéz természetű emberrel? Vajon hogy cselekedne Jézus, mit tenne az én helyzetemben?” És ez, függetlenül attól, hogy ki miben hisz, egy bizonyos szerepmintát ad, amit követhetünk. Manapság a nagyvárosokban felnövő fiatalok egyik legnagyobb tragédiája éppen az, hogy a szerepminták, amiket látnak, nem követhetők. A nagyvárosok sikeres emberei többnyire nem tiszteletreméltóak. Általában nem dolgoznak keményen, nem élnek békés családi életet. Nagyon sokan bűncselekményekkel jutnak óriási vagyonhoz. Tehát a szerepminta, amit választunk, döntő hatással van személyiségünkre. Képzeljük el magunkat olyannak, amilyenek lenni szeretnénk! Amilyenek lenni szeretnénk. Legyen ez a kiindulópont! Tudjuk már, hogy a kifejezés törvénye szerint minden, ami hat ránk, az kifejezésre jut. Tehát, ha követjük ezt a módszert, rájövünk, hogy olyan ez, mintha személyiségünk alakulását megfordítanánk. Más emberré válunk.

A következő, a 3. lépés ebben a folyamatban: a vizualizáció. A felidézés. Mit jelent ez? Rengeteg könyvet írtak már róla. Az emberi képességek közül talán az a leghatékonyabb, hogy agyunkban fel tudunk idézni tiszta, világos képeket. A tudatalattiban, ahol az összes programozás folyik, ezek a képek aktivizálódnak. Érzelmekkel keveredve. Tehát tiszta, világos képeket idézünk fel. Elképzeljük azt a személyt, amilyenek lenni szeretnénk. Lehunyjuk a szemünket, és arra a személyre gondolunk, akihez hasonlítani szeretnénk. A tudatalatti nem tesz különbséget a valódi tapasztalat – vagyis ami ténylegesen történik velünk – és aközött a kép között, amit agyunkban elképzelünk. A vizualizáció módszerét, a tiszta, világos képek felidézését össze kell kapcsolnunk a gyakorlás, azaz az ismétlés törvényével. Ez azt jelenti, hogy újra és újra el kell ismételni magunkban. Képzeljük el pl. azt, hogy kiváló szónokok szeretnénk lenni! Egy ilyen egyszerű dolgot. Tegyük fel, hogy ez itt Ön! Ez itt a szeme, és ez itt a tudata. Ez pedig a tudatalattija. Tehát, mondjuk, kiváló szónok szeretne lenni. Képzelje el, hogy elmegy valahová, ahol beszédet tart! És pozitív visszajelzéseket kap, az emberek meg is tapsolják. Ha ezt újra és újra megismétli, bármennyire fél is attól, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen, ha ez az élmény többször ismétlődik, az emlékek elraktározódnak az agyában, akkor fokozatosan megszűnik a félelme a szónoklással kapcsolatban. Azért hoztam fel a szónoklást példának, mert az amerikai lakosság körülbelül 50 %-a inkább meghalna, mint hogy a nyilvánosság előtt beszéljen. Jobban félnek tőle, mint a haláltól. Társadalmunkban ez az egyik legnagyobb félelem. Mindazonáltal nincs olyan gyerek, aki így születik. Aki ezzel a félelemmel jött volna a világra. Sőt tulajdonképpen mindannyian legelső nyilvános beszédünket anyaszült meztelenül tartottuk, fejjel lefelé, idegenek előtt. Még ha nem is emlékszünk erre az élményre. Ha azonban egy sor olyan külső tapasztalatunk van, ami pozitív, és úgy is raktározódik el bennünk, mint valamiféle pozitív visszajelzés, azaz sikerélmény, akkor hiába féltünk olyan rettenetesen a nyilvánosság előtti szónoklattól. S ennek számtalan, különböző oka lehet. Ha agyunk képernyőjén kezdünk olyan képsorokat vetíteni – itt található ez a vetítő –, tehát olyan képsorokat vetítünk magunkról, amint nagy sikerrel beszédet tartunk a nyilvánosság előtt: könyveket kezdünk olvasni emberekről, akik nagyhatású beszédeket tartanak. Sikeres szónokokról, akik leírják, milyen idegesek voltak közben. Tanfolyamokra járhatunk, ahol megtanuljuk, hogyan kell előkészíteni, felépíteni és elmondani egy beszédet. És újra meg újra el kell képzelniük magukban, hogy képesek ezt megtenni. Aztán ezt az agyuk képernyőjén vetített képet a tudatalatti mint valóságos tapasztalatot fogadja el, ha elég élénken képzeljük el. És ez a nyitja. A kép élénksége, életszerűsége. Minél élénkebben, világosabban látjuk magunk előtt a képet, minél gyakrabban, minél több érzelmet vegyítünk bele, és minél hosszabban vizualizáljuk, annál nagyobb hatást gyakorol majd a tudatalattira. Tehát arról van szó, hogy legalább 50, de gyakran még nagyobb %-os sikert tudunk elérni – nemcsak a szónoklás terén, de szinte bármiben – a vizualizálással, a képek ismételt vetítésével. Nem véletlenül hoztam fel példának a nyilvánosság előtti szónoklást. A legtöbben félnek tőle. Rájöttem, hogy ha ezt a módszert alkalmazni tudjuk arra, hogy az egyik legnagyobb félelmünket megszüntessük, ami sok mindentől visszatart minket az életben, akkor ezzel örökre bebizonyítjuk magunknak, hogy kétségeinket bármilyen téren le tudjuk győzni. És véghez is tudjuk vinni, amit célul tűztünk ki. Nagyon sok embernek tanácsoltam már a következőket: ha fél a nyilvánosság előtti szerepléstől vagy valami mástól, ezt csak példaként említem, határozza el, hogy megszabadul tőle! Ennek 2 módja van: a felköszöntő emberek. Beválik ez a módszer? Biztosíthatom Önöket, hogy igen. Ez a szervezet 1923-ban alakult. Önkéntes szervezetként hozták létre. Nők és férfiak gyűltek össze kis csoportokban. Hetenként találkoztak. Együtt reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak. Valaki mindig lehetőséget kapott a beszédre. Azok, akik úgy féltek a nyilvános beszédtől, hogy még egy telefonfülkében sem mertek megszólalni, miután 10-15 héten át részt vettek ezeken a találkozókon, képesek voltak rá, hogy 3 perces rögtönzött beszédet tartsanak egy vadidegen közönség előtt. Tehát a módszer bevált. Hogy miért? Mert akárhányszor beszédet tartott valaki, pozitív visszajelzést kapott. Korrigálták, tanácsot adtak, megtapsolták, segítséget kapott. És a végén a tudatalattijukba egy sor pozitív jelzés épül be, ami azt sugallja, hogy tulajdonképpen közönség előtt beszélni nem is nehéz. Ha sikeres üzletemberek akarunk lenni, ha sikeres vezetők akarunk lenni, ha sikeresen akarjuk nevelni gyerekeinket, ha sikeresen akarunk kontaktust teremteni, mindössze annyit kell tennünk, hogy megállás nélkül gyakoroljuk, és gondolatban is újra meg újra elismételjük, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy a dologgal kapcsolatban a félelemszintünk fokozatosan csökken. Az önbizalmunk viszont nő. A másik dolog, amit tehetünk, ha szónoki képességeinket fejleszteni akarjuk, ha elmegyünk egy szónokképző tanfolyamra. És valóban sokat segít abban, hogy ezt a képességünket kifejlesszük. Minden héten 1-szer lehetőséget kapunk rá, hogy közönség előtt beszéljünk.

Azt mondtuk, a vizualizáció nagyon fontos. A következő: a megerősítés. A megerősítés módszerével a lehetőségeink határtalanok. Ezek a szavak, a megerősítés szavai, talán a legnagyobb hatást tudják elérni. Ez tulajdonképpen 3 dolgon alapul. Amelyek segítségével tudat alatt átprogramozhatjuk magunkat. A megerősítés határozott, pozitív, magabiztos állítás, amit mi mondunk magunkról magunknak, és elhisszük. A 3 dolog közül, amin alapul, a legelső az, hogy személyes. Minden egyes állítást, amit magunkról mondunk, egyes szám első személyben kell megfogalmaznunk. Én. Így kell mondanunk: „Én szeretem magam! Én szeretem magam! Én szeretem magam!” Ha azt mondom: „Én szeretem magam!”, ez közvetlenül eljut a tudatalattihoz. Minden egyes parancs, ami én-nel kezdődik, megnyitja a tudatalattit, és azt mondja: „Értékes információ érkezik! Figyelem, felkészülni!” A következő: a pozitív megfogalmazás. Minden megerősítést, minden állítást kizárólag pozitívan fogalmazzunk meg, mert a tudatalatti kiszűri, kiveti a negatívumot! És csak a pozitív kijelentéseket, állításokat fogadja be. Ha pl. le akarunk szokni a dohányzásról, ne azt mondjuk, hogy: „Többé nem dohányzom.” Sokkal jobb, ha azt mondjuk helyette, hogy: „Én egy nemdohányzó vagyok.” Én egy nemdohányzó vagyok. Ezek a szavak: „én vagyok”, a lelki programozás leghatékonyabb szavai. Ha ugyanis azt mondom: „én vagyok”, azt kizárólag csak én mondhatom magamról. Az egész világon rajtunk kívül senki se mondhatja ezt ránk vonatkoztatva, és a tudatalatti ezt felismeri. Ha azt mondjuk: „Felelős vagyok! Felelős vagyok!”, szintén érezni lehet, hogyan hatnak ezek a szavak. Milyen módon befolyásolják a tudatalattinkat? Érezni a szavakat: „Felelős vagyok!”, és érezni a hatásukat az érzelmeinkre. A 3. dolog az, hogy jelen időben kell fogalmazni. Ne azt mondjuk: „Le fogok fogyni.” „Majd leszokom a dohányzásról.” „Majd szerzek egy jó állást.” Hanem hogy: „Van egy jó állásom!” „Jelenleg X kiló a súlyom!” „Jelenleg X $-t keresek!” Jelenleg X $-t keresek! Bármi történik is velünk, lényeg az, hogy mindig tegyük jelen időbe! Mert a tudatalatti csak a jelen idejű állításokat hajlandó befogadni. Rendkívül fontos, hogy amikor átprogramozzuk a tudatalattinkat, hogy amikor vizualizálunk valamit, hogy amikor állítunk valamit, hogy amikor magunkra gondolunk, hogy milyenek szeretnénk lenni, az mindig jelen időben legyen. Ugyanis a tudatalatti mindent szó szerint értelmez! Az állításokat megfogalmazzuk, mert minden cél eléréséhez meg kell fogalmazni az állításokat. „X $-t keresek! X kiló a súlyom jelenleg! Én egy kedves, szeretetreméltó ember vagyok! Én egy fegyelmezett, szorgalmas ember vagyok! Jól vezetek! Igényes vagyok! Pontos vagyok! Szeretem magam! Fegyelmezett ember vagyok! Istenien érzem magam! Boldog vagyok! Egészséges vagyok! Tele vagyok energiával!” Ezek érdekes állítások. És ha újra meg újra elismételjük őket: „Egészséges vagyok! Tele vagyok energiával! Egészséges vagyok! Tele vagyok energiával!”, akkor kialakul az ellenálló- képességünk a megfázással, influenzával szemben. Később még beszélünk erről. De nagyon gyakran azért betegszünk meg, mert elhatározzuk, hogy betegek leszünk. Vagy hagyjuk rábeszélni testünket és lelkünket. Pedig ki tudjuk űzni szervezetünkből a megfázást. Ha újra és újra ismételjük magunkban az állítást: „Egészséges vagyok! Egészséges ember vagyok! Én erős ember vagyok! Istenien érzem magam! Csodásan érzem magam!” Gyakoroljuk hát a vizualizálást és a megerősítést! Hunyjuk be a szemünket, képzeljük el, hogy már rendelkezünk azokkal a tulajdonságokkal, amiket el akarunk érni! Beszéljünk is úgy, mintha már rendelkeznénk ezekkel a tulajdonságokkal! Ami az érzelmeket illeti, ahogy már mondtuk, képzeljük el azt az érzést, ami ezzel a képpel együtt jár! Képzeljük el azt az érzést, ami a szavakkal együtt jár! Ne így mondjuk: „Szeretem magam.”, hanem így: „Én szeretem magam! Én szeretem magam! Én szeretem magam!” Amikor azt mondjuk: felelős vagyok, ne így mondjuk: „Felelős vagyok.”, hanem így: „Felelős vagyok! Felelős vagyok!” Vagyis más szóval: mobilizáljuk, vegyítsük érzelmekkel! Vessük be a tudatalattiba, mint egy detonátort! És meglátjuk, személyiségünkre és érzelmeinkre tett hatása óriási lesz.

Nos, visszatérve a megerősítésekre, azt javaslom, hogy használjunk kis kártyákat, amikre felírjuk az állításainkat, a pozitív, jelen idejű, személyes állításainkat. Újra és újra nézzük át, ismételjük át őket! Ahányszor ezt megtesszük, ahányszor csak gondolunk rá, minden alkalommal belesulykoljuk a tudatalattiba. Minden alkalommal – a kifejezés törvénye szerint – nő a lehetősége annak, hogy kifejezésre jusson. Végül pedig, ha a megerősítést alkalmazzuk, akkor próbáljuk meg mindennapjainkban szavainkat és tetteinket ehhez igazítani! Próbáljuk meg tehát mindazokat, amiket mondunk, és mindazokat, amiket teszünk, összhangba hozni állításainkkal! Nos, a következő, amivel foglalkozunk: a verbalizáció. A verbalizáció nem más, mint a szavakba foglalás. Hangosan kimondjuk állításainkat. 2-féle módon tehetjük ezt. Legjobb, ha magunkban csináljuk. De alapvetően legalább 80 %-kal, sőt sok esetben talán még annál is többel növeljük egy állítás hatását, ha hangosan kimondjuk. Ne így mondjuk: „Szeretem magam.”, hanem így: „Szeretem magam!” Vagy: „Istenien érzem magam!” Vagy: „Egészséges vagyok!” Vagy: „Felelős vagyok!” Vagy: „50 ezer $-t keresek évente!” Amikor először hallottam erről a módszerről, az volt a célom, hogy 50 ezer $-t keressek évente. És rájöttem, hogy ennek egyetlen módja az, ha ezt állandóan ismételgetem magamban. Pedig akkoriban, amikor elkezdtem a módszert, az 50 ezer $-nak még csak a közelében sem jártam. És nagyon szkeptikus voltam, hogy egyáltalán sikerül-e. Tapasztalatból mondhatom Önöknek, hogy a módszer bevált. Tehát verbalizáljunk! Nézzük, hogyan lehet ezt még fokozni! Verbalizáljuk az állításainkat a tükör előtt! Ilyenkor egyszerre 2 hatást is el tudunk érni. Egyrészt: hat ránk, amit látunk, plusz az, amit mondunk. Ráadásul, ha érzelmeket is beleadunk, akkor 3 ponton közelítjük meg. Programozzuk át a tudatalattit egyidejűleg! Odaállunk a tükör elé, és azt mondjuk magunknak: „Istenien érzem magam!” Istenien érzem magam! Vagy azt is mondhatjuk: „Istenien nézek ki!” Természetesen nem kell, hogy mindezt egy nyilvános mosdóban csináljuk, ahol emberek vannak körülöttünk. Egy kicsit furcsának találnák. Mindazonáltal a verbalizáció egyik legfontosabb része annak, hogy az üzeneteket bevigyük a tudatalattiba. Ne feledjük: mindazt, amit folyamatosan, szüntelenül észben tartunk, azt meg is tudjuk tenni! Csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e elég gyakran és elég kitartóan ismételni ahhoz, hogy állandóan hasson tudatalattinkra. Amint eléri ezt a hatást a tudatalattira, önálló erőre kap, és saját erejénél fogva bekerül a valóságunkba, pontosan a megfelelő helyen és a megfelelő időben. És pontosan a megfelelő módon. Ez elvezet minket a következő módszerhez, ami nem más, mint a szerep vállalása.

A szerep vállalása. A feladat vállalása. Emlékeznek rá, az egyik legfontosabb felfedezés, amit tettünk a viselkedéspszichológia kapcsán, a következő: ha egy bizonyos módon érezzük magunkat, az bizonyos érzésekkel jár. Az érzés cselekedetekhez vezet. Erről beszéltünk már előzőleg. Azaz, hogy az érzéseinknek megfelelően cselekszünk. Valójában az a helyzet, hogy a legtöbb emberről nem mondható el, hogy az elején motiválva lenne. Legtöbbünkről nem mondható el, hogy pozitív érzéseink vannak. Legtöbbünkről nem mondható el, hogy van önbizalmunk, amivel képesek lennénk elérni a célunkat. Átlagos, vagy inkább negatív érzéseink vannak. Mindazonáltal, ha úgy cselekszünk, mintha meglenne az annak megfelelő érzés, a cselekedet kiváltja az érzést, éppen úgy, ahogy az érzés kiváltja a cselekedetet. Más szólva tehát: a cselekvés útján eljuthatnak az érzésig. Jegyezzük meg, nagyon fontos: a cselekvés útján eljuthatnak az érzésig! Bizonyára voltak már úgy, hogy otthon ültek kényelmesen, amikor valaki beállított, és azt mondta: „Menjünk el ide vagy oda, csináljuk ezt vagy azt!” Mire azt mondták: „Nem, olyan kényelmesen ülök.” Emlékeznek a komfortzónára? A komfort nagy visszahúzó erő. Azt mondjuk: „Nem, nem.” De a másik erősködik: „Gyere, csináljuk ezt vagy azt!” Ezt nevezzük színlelésnek. Színleljünk! Tegyünk úgy, mintha rendelkeznénk azzal a bizonyos tulajdonsággal! Ha pl. szeretnénk bátrak lenni, nem félénkek, színleljük, tegyünk úgy, mintha már bátrak lennénk! Ha mondjuk, szeretnénk magabiztosak lenni, színleljük, hogy azok vagyunk! Van egy régi mondás: „Addig színleljük, amíg nem sikerül!” Addig színleljük, amíg nem sikerül! Emlékeznek rá, beszéltünk arról az úrról, akinek azt mondták, hogy őbenne született újjá Napóleon. Mindössze csak úgy kell cselekednie, mint Napóleonnak. El kell képzelnie, hogy rendelkezik azzal a kulturális háttérrel, azzal a döntésképességgel, hatalommal, bátorsággal, zsenialitással, kitartással, előrelátással, mint a világ legnagyobb hadvezére. Nos, tehát a cselekvés, ez a színlelés, a szerep elvállalása döntő fontosságú abban, hogy elérjük, amit akarunk. Ha vállalatunk legjobb ügynöke szeretnénk lenni, ha vállalatigazgatók akarunk lenni, ha kiváló mérnökök szeretnénk lenni, ha jó hírű orvosok, remek anyák, a legjobb apák, tekintélyes, jól menő üzletemberek vagy kiváló atléták akarnak lenni, létezik egy olyan módszer a nyelvészeti programozásban, amit úgy neveznek, hogy a győzelem belső játéka. E módszer szerint, ha pl. el akarjuk érni, hogy jobban teniszezzünk, akkor el kell képzelnünk magunkban, hogy nagy hírű teniszbajnokok vagyunk. Képzeljük el, hogy mi vagyunk Arthur Esch, vagy Jimmy Conors, vagy Chris Evertloyd, vagy Marie Navri, vagy hogy is hívják, teljesen mindegy! Válasszuk ki az egyik bajnokot, és próbáljunk meg pontosan úgy játszani, ahogyan ő! Képzeljük el magunkat az ő helyükbe, az ő bőrükbe, ott a teniszpályán! És tudják, mi történik? A bírók meg a többi ember, aki figyel minket, észreveszik, hogy az ütéseink pontosabbak. Sokkal erőteljesebbek. Sokkal jobban játszunk, és magabiztosabbak vagyunk. Vagy a golfozók. Egy másik példa. Ha jó golfjátékosok akarunk lenni, akkor képzeljük el, hogy már nagy golfjátékosok vagyunk! Ha sikeres ügynökök szeretnénk lenni, akkor képzeljük el, hogy már sikeres ügynökök vagyunk, és járjunk, viselkedjünk, beszéljünk is úgy, mintha azok lennénk! Öltözködjünk úgy! Nézzünk a tükörbe, és tegyük fel magunknak a kérdést: „Úgy nézek ki, mint egy nagy golfjátékos? Úgy nézek ki, mint egy sikeres ügynök, üzletember?” Attól függően, hogy mit akarunk elérni.

Tehát eddig 4 módszerről volt szó. Ez a 4 betű jelzi a 4 módszert rövidítve. Ez a 4 módszer a gyors személyiségváltozás kulcsa.

Nézzük akkor az 1.-t: a vizualizációt! Vizualizáljuk, újra és újra vetítsük le magunkban annak a személynek a képét, amilyenek lenni szeretnénk! Addig, amíg a tudatalatti valóságként fogadja el. A tudatalatti engedelmeskedik a tudat parancsainak. Úgy tudunk a tudatalattinknak parancsolni, úgy tudjuk irányítani, befolyásolni, ha mindig a tudatunkban tartjuk azt a bizonyos gondolatot. A koncentráció törvénye szerint, ha állandóan észben tartjuk azt a gondolatot, akkor a végén egyszerűen bekattan a tudatalattiba, és önálló életre kel.

A 2.: a megerősítés. Újra és újra erősítsük meg magunkat! Sokan azt állítják, hogy a mindennapi megerősítés olyan fontos, hogy inkább a reggeliről mondanak le, mint erről. Csak pozitívan beszéljünk magunkról! Használjunk pozitív kifejezéseket! Átlagban percenként majdnem 150 szót használunk. A legtöbb ember félelmekről, aggodalmakról, kétségekről beszél. Pozitív állításokat használjunk: „Meg tudom tenni! Meg tudom tenni! Meg tudom tenni!” Ismételjük meg újra és újra: „Meg tudom tenni! Meg tudom tenni!” Erősítsük az önbizalmunkat, az önbecsülésünket! Ha nincs más dolgunk, mondogassuk: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” Ha azt mondogatjuk magunkban, hogy: „Szeretem magam!”, ez az élet minden területén növeli majd képességeinket, teljesítményünket.

A következő: a verbalizálás. Beszéljünk hangosan! Győződjünk meg róla, hogy amiket mondunk, összhangban vannak azzal a személlyel, amilyenek lenni szeretnénk! Verbalizáljunk! Mondjuk: „Szeretem magam!” Ilyeneket sose mondjuk magunkról, hogy: „Én nem tudok pontos lenni. Nem tudok lefogyni. Én nem tudok leszokni a dohányzásról.” és a többi! Használjunk pozitív kifejezéseket! Szinte meg tudjuk duplázni egy megerősítés hatását, ha hangosan mondjuk ki. De igazán hangosan. „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” Ha elég hangosan és elég erősen mondjuk, dupla, tripla, sőt sokszoros hatása van.

És végül: a szerep elvállalása. Tegyünk úgy, mintha már olyanok lennénk! Vállaljuk a szerepet! Képzeljük el, hogy felkérnek: játsszuk el egy roppant sikeres ember szerepét egy Brodway-darabban! És ebben, ebben a szerepben úgy kell járnunk, beszélnünk, viselkednünk, cselekednünk, mintha sikeres emberek lennénk. Mintha mi lennénk a tökéletes ember modellje. Ideálja annak a tökéletes embernek, amilyenek lenni akarunk, akivé válni szeretnénk. És ha úgy járunk, úgy beszélünk, úgy viselkedünk, vizualizáljuk, gondolunk rá, újra és újra megerősítjük, akkor olyan emberekké is válunk. Ez olyan magától értetődő, mint hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik. A következő alkalommal bővebben beszélünk arról, hogyan építsék be ezeket a személyiségjegyeket a jellemükbe.

„Olyan kicsik leszünk, mint az elfelejtett vágyaink, és olyan hatalmasak, mint fő törekvéseink.” James  Elen