Vajon érdemes-e elolvasni ezt a könyvet, ha meg akarjuk tanulni, hogyan szerezhetünk barátokat? Miért nem tanulmányozzuk inkább a világ legnagyobb művészének barátszerző módszerét? Hogy kiét? Bármikor találkozhatsz vele az utcán. Ha háromméternyire leszel tőle, elkezdi csóválni a farkát. Ha megállsz és simogatod, majd kiugrik a bőréből, hogy megmutassa, mennyire szeret. Te pedig tudhatod, hogy semmilyen gyakorlati oka nincs e szeretetkitörésnek: sem ingatlant nem akar eladni neked, sem férjhez menni nem akar hozzád... Gondoltál-e már arra, hogy a kutya az egyetlen állat, amelyet nem a hasznáért tartanak? A tyúknak tojnia kell, a tehénnek tejet kell adnia, a kanárinak énekelnie kell. A kutya azonban abból él, hogy szeret téged. Amikor ötéves voltam, apám vett nekem egy kis sárga szőrű kölyökkutyát ötven centért. Ő volt gyermekkorom legnagyobb öröme. Minden délután fél öt körül ott ült a ház előtt, az udvaron, mereven bámulta az ösvényt, és amint meghallotta a hangomat, vagy meglátta a bokrokon keresztül, hogy uzsonnatáskámat lóbálva jövök, úgy repült felém, mint a puskagolyó: lélekszakadva vágtatott fel a dombon, hogy örömugrándozással és csaholással köszöntsön. Tippy állandóan társam volt öt éven át. Akkor egy gyászos éjszakán, amelyet sohasem felejtek el, villámcsapás ölte meg háromméternyire a fejemtől. A halála gyermekkorom nagy tragédiája volt. Te sohasem olvastál könyvet a lélektanról, Tippy. Nem is volt rá szükséged. Valami isteni ösztön súgta meg neked, hogy két hónap alatt több barátot szerezhetsz, ha őszintén érdeklődsz mások iránt, mint két év alatt, ha arra törekszel, hogy mások érdeklődjenek irántad. Igen, megismétlem: két hónap alatt több barátot szerezhetsz, ha őszintén érdeklődsz mások iránt, mint két év alatt, ha arra törekszel, hogy mások érdeklődjenek irántad. Mégis ismerek, és más is ismer olyan embereket, akik úgy élik le az életüket, hogy állandóan érdeklődést akarnak kelteni önmaguk iránt másokban. Ez persze nem sikerül. Te nem érdekled az embereket. Én sem érdeklem őket. Csak önmaguk érdeklik őket - reggel, délben, este. A New York-i telefontársaság részletes kimutatást készített arról, hogy a beszélgetésekben melyik szó fordul elő a legtöbbször. Az olvasó máris kitalálta: a személyes névmás egyes számú első személye: „Én." „Én." „Én." Ötszáz telefonbeszélgetésben 3990 alkalommal használták: „Én." „Én." „Én." Ha olyan csoportképet látsz, amelyen te is rajta vagy, kit keresel meg először? Ha azt hiszed, érdekled az embereket, válaszolj erre a kérdésre: ha ma este meghalnál, hányan mennének el a temetésedre?
 És miért is érdekelnéd az embereket, hacsak ők nem érdekelnek téged? Fogd a ceruzát, és írd le a választ! Ha csupán arra törekszünk, hogy lenyűgözzük az embereket, és felkeltsük az érdeklődésüket irántunk, sohasem lesz sok igazi, őszinte barátunk. A szó nemes értelmében vett barátságok nem így születnek. Napóleon lenyűgözte embertársait, mégis azt mondta Josephine-nek az utolsó találkozásukkor: „Josephine, olyan szerencsés voltam, amilyen csak ember lehetett ezen a földön - és mégis, ebben az órában, te vagy az egyetlen ember a világon, akiben megbízhatok." A történetírók pedig kétségbe vonják, hogy megbízhatott-e benne. Alfréd Adler, egy híres, bécsi lélekbúvár írt egy könyvet Mit jelent az élet számodra címmel. Ebben így ír: „Azok, akiket embertársaik nem érdekelnek, a legnagyobb nehézségekkel küzdenek az életben, és a legnagyobb akadályt jelentik mások számára. Minden emberi balsiker tőlük származik." Bölcs könyvek tucatjait olvashatod el a lélektanról, amíg ennél fontosabb megállapítással találkozol. Nem nagyon szeretem az ismétléseket, de Adler állításának olyan mély értelme van, hogy mégis kiemelem és megismétlem: „Azok, akiket embertársaik nem érdekelnek, a legnagyobb nehézségekkel küzdenek az életben, és a legnagyobb akadályt jelentik mások számára. Minden emberi balsiker tőlük származik." Egyszer részt vettem a New York-i egyetem novellaírói tanfolyamán; többek közt az egyik ismert folyóirat szerkesztője tartott előadást. Azt mondta: bármelyiket veszi kezébe a több tucat elbeszélésből, amelyek naponta elöntik az íróasztalát, néhány bekezdés elolvasása után meg tudja mondani, vajon az író szereti-e az embereket. „Ha nem szereti őket - mondta -, az emberek sem szeretik majd a történeteit." Ez a tapasztalt szerkesztő kétszer is megállt a gyakorlati írásművészetről szóló beszéde közben, és bocsánatot kért, amiért szinte prédikált. „Talán ugyanazokat a dolgokat hallják tőlem - mondta -, amelyeket a szószékről is hallanak; de ne feledjék el, szeretniük kell az embereket akkor is, ha sikeres írók akarnak lenni. És ha ez igaz az irodalom terén, háromszorosan igaznak kell lennie, amikor szemtől szemben állunk az emberekkel." Howard Thurstonnek, a mágusok és szemfényvesztők elismert királyának az öltözőjében töltöttem egyszer egy estét, amikor utoljára lépett fel a Broadway-n. Negyven éven átjárta a világot, újra és újra káprázatot keltve, elbűvölve a közönséget, amely visszafojtott lélegzettel figyelte. Hatvanmilliónál több ember váltott jegyet az előadásaira, és ő maga csaknem kétmillió dollárt keresett. Megkértem, hogy mondja el sikerének titkát. Iskolai végzettségének persze nem sok köze volt hozzá, hiszen kisfiú korában szökött el otthonról, vasúti teherkocsikon utazott, szénaboglyákban aludt, az ennivalóját úgy koldulta össze, és a teherkocsikból kinézve az állomások feliratain tanult meg olvasni. Többet tudott-e a mágiáról, mint mások? Nem; elbeszélése szerint százával jelentek meg könyvek a szemfényvesztés tudományáról, és néhány tucat ember éppen annyit tudott erről a művészetről, mint ő. De két olyan tulajdonsággal rendelkezett, amely hiányzott a többiekből. Először is volt egyénisége, amellyel kiállt a rivaldafénybe, kitűnő showman volt. Ismerte az emberi természetet. Minden kézmozdulatát, hangjának minden árnyalatát, szemöldökének minden rándulását gondosan kidolgozta és hatásosan beállította. Másodszor pedig - valóban érdekelték az emberek. Azt mondta, sok bűvész ránéz a közönségére, és így gondolkodik: „Hát itt van egy csomó tökfej megint, egy csokorra való pali; majd jól elbolondítom őket." Thurston módszere azonban egészen más volt. Megvallotta, hogy valahányszor színpadra lépett, így szólt önmagához: „Hálás vagyok ezeknek az embereknek, mert eljöttek, hogy lássanak engem. Nekik köszönhetem, hogy jól élek, tehát a legtöbbet nyújtom, amire csak képes vagyok." Azt is bevallotta, hogy addig nem lépett a rivaldafénybe, míg újból és újból el nem mondta magában: „Szeretem a közönségemet. Szeretem a közönségemet." Nevetséges? Hihetetlen? Az olvasó azt gondol, amit akar. Én nem teszek mást, csak minden megjegyzés nélkül továbbadom azt a receptet, amelyet minden idők egyik legnagyobb bűvésze használt. George Dyke, a Pennsylvania állambeli North Warren városkából harmincévi szolgálat után kénytelen volt nyugdíjba menni, mert a szervizállomás helyén, ahol dolgozott, új autópályát kezdtek építeni. Az utolsó időben, hogy unalmát elűzze, öreg hegedűjén játszogatott. Hamarosan beutazta a környéket, hogy találkozzon az ismertebb hegedűsökkel és tanuljon tőlük. Szerény és barátságos modorával őszintén érdeklődött a zenészek élete és sorsa iránt. Bár ő maga nem volt nagy hegedűs, nagyon sok barátra tett szert. Meghívták versenyekre és idővel a keleti part countryzene rajongói körében már úgy ismerték mint „George bátyó, a Húrszaggató, Kinzna megyéből." Amikor mi hallottuk őt játszani, már hetvenkét éves volt, és nagyon élvezte, amit csinált. A mások dolgai iránti kitartó érdeklődés új életteret teremtett számára, olyan életkorban, amikor már mások az hiszik, véget értek az alkotás évei. Ugyanez volt Theodore Roosevelt meglepő népszerűségének az egyik titka is. Még a szolgái is szerették. Színes bőrű inasa, James E. Amos könyvet írt róla Theodore Roosevelt, a makulátlan hős címmel. Ebben mondja el Amos a következő jellemző történetet: „A feleségem egyszer megkérdezte az elnököt, milyen a fürj, mert még sohasem látott fürjet. Az elnök tüzetesen leírta neki. Valamivel később megszólal ám a telefonunk; egy kis nyári lakban éltünk a Roosevelt-birtokon. Feleségem ment a készülékhez - és íme, maga az elnök telefonált. Azért hívta a feleségemet, hogy megmondja: ha most kinéz az ablakon, láthat egy fürjet. Az ilyen kis dolgok jellemzőek voltak rá. Valahányszor elment a házunk előtt, még ha nem látott is minket, mindig bekiáltott: »Halló, Annie!« vagy »Halló, James!« Ez csak afféle barátságos üdvözlés volt, amint arra járt." Lehetséges-e, hogy az alkalmazottak ne szeressék a gazdájukat, ha ilyen? Lehetséges-e, hogy bárki ne szeresse? Roosevelt akkor látogatott egyszer a Fehér Házba, amikor Taft elnök és a felesége távol volt. Az egyszerű emberek iránti őszinte szeretetét az a tény is mutatta, hogy sorra köszöntötte a Fehér Ház régi cselédeit, név szerint valamennyit, még a konyhalányokat is. Egyiküket, Alice-t megkérdezte, szokott-e még kukoricakenyeret készíteni. Azt a választ kapta, hogy a személyzet számára készít még néha, de „odafent" senki sem eszik belőle. „Rossz ízlésük van - dörmögte Roosevelt meg is mondom majd az elnöknek, ha találkozom vele." Alice megkínálta egy darabkával, és az Egyesült Államok volt elnöke ezt eszegetve ment tovább, mialatt minden kertészt és munkást külön üdvözölt... Mindenkit úgy szólított meg, ahogyan azelőtt szokta. A személyzet sokáig beszélt még erről, és egyikük könnyekkel a szemében mondta: „Két év óta ez volt az egyetlen boldog napunk - egyikünk sem adta volna száz dollárért sem." Ugyanez a beható érdeklődés az egyszerű emberek gondjai iránt segített abban, hogy egy New Jersey állambeli kereskedelmi ügynök, Edward M. Sykes ne veszítse el az állását. „Néhány évvel ezelőtt - mesélte a férfi meglátogattam a Johnson and Johnson cég Massachusetts területi ügyfeleit. Az egyik ügyfél egy gyógyszertár volt Hingham városkában. Ahányszor itt jártam, mindig elbeszélgettem a gyógyszerkiadókkal és segédekkel, mielőtt felvettem a tulajdonos rendelését. Egyik nap a tulajdonos közölte velem, hogy több rendelést nem vesz fel a J&J-tól, mert érzése szerint a cég tevékenysége az élelmiszerboltokra és diszkont áruházakra koncentrál a gyógyszertár rovására. Lelombozódva távoztam tőle, majd egy hosszú és céltalan autózás után visszamentem. Meglepetésemre a tulajdonos szívélyesen üdvözölt, majd dupla rendelést adott le. Megkérdeztem, mi a pálfordulás oka, mire a tulaj az egyik fiatal segédre mutatott és elmondta, hogy a fiú a távozásom után bement hozzá és elmesélte; én vagyok az egyetlen ügynök, aki rendszeresen beugrik a gyógyszertárba és szóba elegyedik a dolgozókkal is. Azt mondta, ha van ügynök, aki megérdemli, hogy üzletet kössenek vele, az én vagyok. A tulaj egyetértett vele és visszavonta a döntését. Soha nem felejtettem el azóta sem, hogy egy ügynök számára aranyszabály a mások iránti őszinte érdeklődés, és azt hiszem, nem csak az ügynökökre vonatkozik ez." Személyes tapasztalatból tudom, hogy az ember meg tudja nyerni még a legelfoglaltabb emberek figyelmét is, ha őszintén érdeklődik irántuk. Hadd mondjak egy példát. Egyszer szépirodalmi tanfolyamot rendeztem a brooklyni művészeti és tudományos intézetben: szükségem lett volna arra, hogy egy csomó előkelő és erősen elfoglalt író - mint Kathleen Norris, Fannie Hurst, Ida Tárbeli, Albert Payson Terhune és Rupert Hughes - eljöjjön Brooklynba, és előadást tartson. Megírtuk nekik, hogy mennyire nagyrabecsüljük munkásságukat, mennyire érdekelnék a hallgatóságot a tanácsaik, és mennyire szeretnék tudni sikerüknek a titkát. Mindegyik levelet körülbelül százötven résztvevő írta alá. Azt is közöltük a meghívottakkal, hogy tudjuk, mennyire elfoglaltak, ezért nem is kérjük, hogy megírják az előadásukat. Helyette csatoltunk egy kérdőívet és kértük, válaszoljanak a személyüket, valamint munkamódszerüket illető kérdésekre. Ez tetszett nekik. Kinek ne tetszett volna? Feleletképpen felkerekedtek, és eljöttek Brooklynba, hogy segítségünkre legyenek. Ugyanezzel a módszerrel rábírtam a Theodore Roosevelt-kormány pénzügyminiszterét, a Taft-kormány igazságügy-miniszterét, Franklin D. Rooseveltet és egy sereg más elsővonalbeli közéleti férfit, hogy tartson előadást tanfolyamaim hallgatóinak a szónoklásról. Bárki is az: mészáros, pék, vagy akár király - mindenki szereti azokat az embereket, akik csodálják. Vegyük példának a német császárt. Az első világháború befejezése után ő volt a mindenki által legjobban gyűlölt figura a földön. Még a saját nemzete is ellene fordult, amikor Hollandiába menekült, pusztán azért, mert életben akart maradni. Emberek milliói gyűlölték őt, és legszívesebben darabokra szaggatva elégették volna. Az izzó gyűlölethullám közepette a császár egy kisfiútól kapott egy kedvességtől és csodálattól sugárzó levelet. Ez a kisfiú azt írta, mindegy, hogy a világ mit gondol a császárról, ő mindig uralkodójaként fogja tisztelni. A császárt mélyen meghatotta a levél és meghívta magához a kisfiút, aki az édesanyjával együtt meg is érkezett. A császár később feleségül vette a nőt. A kisfiúnak nem volt szüksége arra, hogy a Sikerkalauzból tudja meg, hogy szerezhet magának barátot és hogyan bánjon az emberekkel. Tudta ő ezt - ösztönösen. Ha barátokat akarunk szerezni, ne sajnáljuk a fáradságot, és tegyünk olyan szolgálatokat másoknak, amelyek igénybe veszik időnket, erőnket, önzetlenségünket és figyelmünket. Amikor a windsori herceg még walesi herceg volt, Dél-Amerikába készült, és mielőtt elindult, hónapokig tanult spanyolul, hogy beszédet mondhasson ezen a nyelven; Dél-Amerika népei pedig ezért rajongtak érte. Éveken át mindig gondom volt rá, hogy nyilvántartsam barátaim születésnapját. A módszerem? Bár a legkevésbé sem hiszek a csillagjóslásban, megkérdezem beszélgetőpartneremtől, hogy szerinte van-e az emberek születésnapjának valamilyen összefüggése a jellemükkel és hajlamaikkal. Ezután mellékesen megkérdem tőle, mikor született. Ha például november 24-ét mond, néhányszor elismétlem magamban. Abban a pillanatban, amint hátat fordít, gyorsan följegyzem a nevét és a születésnapját, otthon pedig átírom a születésnapokat nyilvántartó füzetembe. Minden év elején az összes születésnapot rávezetem a naptáramra, hogy szemem előtt legyen. Az esedékes napon már ott is van a levelem vagy a táviratom. Micsoda hatása van ennek mindig! Sokszor én vagyok az egyetlen, aki gratulál. Ha barátokat akarunk szerezni, lelkesen és lendülettel köszöntsük az embereket! Használd ugyanezt a módszert, ha a telefonhoz szólít valaki. A „halló" szót olyan hangon mondd, amelyik elárulja, mennyire örülsz, hogy beszélhetsz az illetővel. A New York-i telefontársaság külön tanfolyamon oktatja a telefonos kisasszonyokat arra, hogy a „tessék" szót olyan hangon mondják, amely körülbelül ezt jelenti: „Jó napot kívánok, örülök, hogy szolgálatára lehetek." Gondoljunk mi is erre, amikor legközelebb telefonhoz hívnak! A mások iránti érdeklődéssel nem csupán barátokat szerezhetünk, de ügyfeleink körében is növelhetjük a cégünk iránti bizalmat. A New York-i Észak-Amerikai Nemzeti Bank egyik kiadványában a következő levelet tették közzé egyik ügyfelük, bizonyos Madeline Rosedale tollából: „Szeretném, ha tudnák, milyen nagyra becsülöm az önök cégének munkatársait. Mindenki igen kedves, udvarias és segítőkész. Jó érzés, amikor a hosszú sorban állás után barátságosan üdvözlik az embert. Tavaly az anyám öt hónapig kórházi ellátásra szorult. Gyakran kellett a bankba jönnöm, ahol jobbára Marié Perucello pénztáros foglalkozott velem, aki soha nem felejtett el érdeklődni az anyám hogyléte felől." Van-e kétségünk afelől, hogy Mrs. Rosedale később is ebben a bankban tartotta a pénzét? Charles R. Walters, az egyik nagy New York-i bank tisztviselője azt a megbízást kapta, hogy készítsen bizalmasjelentést egy bizonyos kereskedelmi vállalatról. Csak egyetlen emberről tudott, aki rendelkezett a szükséges adatokkal. Elment, hogy meglátogassa ezt az urat, aki egy nagy iparvállalat elnöke volt. Amint bevezették őt az elnök irodájába, éppen egy ifjú hölgy dugta be a fejét az ajtón, és azt mondta az elnöknek, hogy aznap nem tud bélyeget adni neki. „Bélyeget gyűjtök a tizenkét éves fiamnak" - magyarázta az elnök Waltersnek, aki aztán előadta jövetele célját, és néhány kérdést tett fel. Az elnök bizonytalanul, általánosságokban, ködösen válaszolt. Nem akart beszélni, és szemmel láthatóan semmi sem bírhatta rá, hogy beszéljen. A látogatás rövid volt és meddő. „Őszintén szólva, nem tudtam, mit tegyek - mondta Walters úr, amikor elmesélte az esetet az egyik tanfolyamon. - Aztán eszembe jutott, hogy a bankunk külföldi osztálya is gyűjtötte a bélyegeket, leszedték azokat a világ valamennyi részéről érkező levelekről. Másnap délután tehát újból meglátogattam az elnököt, és beüzentem, hogy néhány bélyeget hoztam a fiának. Vajon fogadott-e mindjárt? De mennyire! Akkor se rázhatta volna nagyobb lelkesedéssel a kezemet, ha az én segítségemmel választottak volna be az Egyesült Államok kongresszusába. Sugárzott a mosolygó jóakarattól. »Ez biztosan tetszik majd a fíamnak«, mondogatta minduntalan, amint a bélyegekkel babrált. »És nézze csak ezt itt! Ez valóságos kincs!« Egy fél óra hosszat beszélgettünk a bélyegekről, és közben a fia fényképét nézegettük; aztán pedig egy óránál is többet áldozott nekem az idejéből azért, hogy minden felvilágosítást megadjon, amit akartam - anélkül, hogy külön kértem volna erre. Mindent elmondott, amit tudott, aztán behívta beosztottjait és kikérdezte őket. Telefonált néhány munkatársának is. Szinte elhalmozott adatokkal, számokkal, jelentésekkel, levelekkel. Ahogy mondani szokták, átütő sikerem volt." A másik példa: ifj. C. M. Knaphle Philadelphiából éveken át szeretett volna szenet eladni egy hatalmas kiskereskedői szövetkezetnek; ezek azonban továbbra is egy másik városbeli kereskedőtől vásárolták a tüzelőanyagot, és állandóan Mr. Knaphle irodájának az ajtaja előtt fuvarozták haza. Mr. Knaphle egyik tanfolyamom valamelyik előadásán beszédet mondott, amelyben kiöntötte a haragját a szövetkezetek ellen, azt állítva, hogy valóságos átkai a nemzetnek. És még csodálkozott, hogy miért nem tud üzletet kötni velük... Azt ajánlottam, kísérletezzék más harcmóddal. Röviden szólva így történt a dolog: vitát rögtönöztünk a tanfolyam hallgatói között arról a tárgyról, hogy „a szövetkezetek elterjedése több kárt okoz-e az országnak, mint hasznot". Knaphle, amint ajánlottam, a védelmet vállalta. Aztán felkereste az általa ócsárolt szövetkezeti szervezet egyik igazgatóját, és így szólt: „Nem azért jöttem, hogy szenet adjak el. Azért vagyok itt, hogy egy szívességet kérjek." Elmondta a vita lényegét, és így folytatta: „Azért jöttem, hogy segítséget kérjek öntől, mert senki mást nem ismerek, akitől megszerezhetném a szükséges adatokat. Szeretném megnyerni ezt a vitát, és nagyon hálás lennék minden támogatásért, amelyet kaphatok." íme, a történet vége Mr. Knaphle saját szavaival: „Az igazgatótól pontosan egy percet kértem csak. Ezzel a feltétellel egyezett bele abba, hogy fogadjon. Amikor előadtam a dolgot, hellyel kínált, és pontosan egy óra és negyvenhét percen át beszélt. Bekéretett egy másik igazgatót, aki könyvet írt a szövetkezetekről. írt a nemzeti szövetkezeti társaságnak, és megszerezte nekem egy hasonló vita anyagát. Érzése szerint a szövetkezetek komoly szolgálatot tesznek az emberiségnek. Büszke arra, amit községek százaiért tesz. Szeme valósággal ragyogott, mialatt beszélt; meg kell vallanom, számomra is olyan dolgokat világított meg, amelyekről soha még csak nem is álmodtam. Egészen megváltoztatta a véleményemet. Amikor elmenőben voltam, az ajtóig kísért, vállamra tette a kezét, minden jót kívánt a vitához, és arra kért, látogassam meg legközelebb, ha arra járok, és meséljem el az eredményt. Végső szavai ezek voltak: »Kérem, jöjjön el tavasszal is. Szeretnék szenet rendelni öntől.« Szinte csodának éreztem. Maga ajánlotta fel, hogy szenet vesz tőlem, anélkül, hogy megemlítettem volna! Többet értem el két óra alatt azzal, hogy őszintén érdeklődtem iránta és a problémái iránt, mint amennyit tíz év alatt elérhettem volna, ha csak magamat és a szenemet tukmáltam volna rá." Mr. Knaphle, csak azt ne higgye, hogy új igazságot fedezett fel - valamikor réges-régen, Krisztus születése előtt száz évvel, egy híres római költő, Publilius Syrus ezt írta: „Akkor érdekel más, ha én érdeklem őt." A mások iránti érdeklődés, az emberi kapcsolatokra vonatkozó minden más szabállyal együtt, akkor éri el célját, ha őszinte. Ez nemcsak arra a személyre igaz, aki érdeklődést mutat, hanem arra is, aki iránt érdeklődést mutatnak. Kétirányú utcába megy, aki elfogadja ezt az elvet; és mindkét sávnak megvannak a maga előnyei. Martin Ginsberg, a Long Island-i tanfolyamunk résztvevője egyszer elmesélte, hogy egy kórházi nővér figyelme és érdeklődése milyen mélyen hatott a későbbi életére: „Hálaadás ünnepén történt, tízéves voltam. A városi kórházban feküdtem, és másnap egy nagy ortopédiai műtétem volt. Tudtam, hogy a kényszerű fekvés, a gyógyulás és a fájdalom hónapjai elé nézek. Az apám meghalt; anyámmal éltünk együtt egy kis bérlakásban, szociális segélyen. Aznap az anyám nem tudott meglátogatni. Az idő múlásával egyre magányosabbnak és elkeseredettebbnek éreztem magam. Tudtam, hogy az anyám otthon aggódik értem és azon emészti magát, mi lesz velem, velünk, hiszen annyi pénzünk sem volt, amennyiből tellett volna egy rendes Hálaadás-napi vacsorára. Könnyezni kezdtem, fejem a párnába fúrtam és magamra húztam a takarót. Csendesen sírdogáltam, de a keserű fájdalomtól reszketett az egész testem. Egy fiatal nővértanonc meghallotta a szipogásomat és odajött hozzám. Elhúzta a takarót és letörölte a könnyeimet. Elmesélte, hogy milyen rossz neki, amiért ezen a napon dolgoznia kell, és nem lehet a családjával. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem vele vacsorázni. Hozott két tálcát, rajta pulykasült, gombás krumplival és áfonyaszósszal, desszertnek pedig fagylalt. Beszélt hozzám és igyekezett elűzni félelmeimet. Bár délután négyig tartott a munkaideje, este tizenegyig velem maradt. Társasjátékoztunk, nevetgéltünk, én végül elaludtam. Sok Hálaadás-napot értem meg azóta, de egyre sem emlékszem olyan élénken, mint erre, amikor egy másik ember törődése és melegsége segített át egyre növekvő félelmeimen." Ha tehát meg akarod szerettetni magad az emberekkel, ha segíteni akarsz másokon, miközben magadon is segítesz, soha ne feledd:

Első alapelv

ŐSZINTÉN ÉRDEKLŐDJ MÁSOK IRÁNT!