Amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem tanulmányozni a negatív érzelmeket, felfedezésem legjelentősebb pontja az volt, hogy nem fejlődhetünk egészségben, boldogságban, szeretetben és lehetőségeinket megvalósítva addig, amíg ragaszkodunk negatív érzelmeink érinthetetlenségéhez. A negatív érzelmeknek egyetlen jó tulajdonságuk – ha lehet így fogalmazni – az, hogy a negatív érzelmek nem állandóak. Még Freud szerint sem. A negatív érzelmeknek nincs állandó helye a tudatunkban. Más szóval: olyanok, mint a hívatlan vendégek. A negatív érzelmek negatív szokásminták vagy reflexek, amelyek kiiktathatók. És kiiktatásuk 1. lépése az, hogy megértsük, honnan is származnak. Hogy megértsük, mik a kiváltó okaik, visszanyúlva kisgyermekkorba, amik elindították a negatív érzelmek fejlődését, és amik felnőtt korunkra hajlamossá tettek arra, hogy így vagy úgy negatívak legyünk. Ez elvezet bennünket a kora gyerekkori beállítódáshoz. Ugye, azt mondtuk korábban, hogy a gátló és kényszerítő negatív szokásminták előidézője a destruktív kritika. A destruktív kritika, a nagy romboló. A destruktív kritika az emberi belsőt pusztítja alattomosan, a külvilág számára észrevétlenül. Több személyiséget ástak alá, pusztítottak el, több önbecsülés esett áldozatul a destruktív kritika eredményeként, mint amennyit valaha el tudnánk képzelni. A destruktív kritika tehát a nagy gyilkos. Miért olyan rossz ez? Nos, tudjuk, hogy a gyerekeknek csecsemőkorukban növekedésük során elemi szükségük van a szülői szeretetre és elismerésre. Sok pszichiáter és pszichológus véleménye szerint a felnőttkori szellemi betegségek 1. számú oka a szeretet megvonása vagy a szeretet visszatartása. Tudjuk, hogy minden értékes személy, mindazok, akik fontosak a gyermek számára, nagy hatással vannak a gyermekre. A gyermek 6 éves korig… 6 éves korig nem nagyon tud különbséget tenni indokolt és indokolatlan kritika között. Ez azt jelenti, hogy bármit, amit a szülő vagy az idősebb testvér, vagy egy idősebb rokon, bármit, amit egy nagy tekintélyű, értékes és fontos személy mond a gyereknek, azt ő igaznak fogadja el. A valóság tényszerű értékelésének fogadja el. Ha a mama azt mondja: „Rossz fiú vagy.”, vagy a papa, hogy: „Lusta vagy.”, vagy ha valaki azt mondja: „Nem vagy megbízható.”, valaki azt mondja: „Hülye vagy.”, vagy hogy: „Ügyetlen vagy és utálatos.” A gyermek nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy különbséget tegyen igaz és valótlan állítás között. A gyermek igaznak fogadja el. Számára valóságnak. A kritika a tudat megkerülésével egyenesen a tudatalattiba kerül, ahol elraktározódik. Sok felnőtt még mindig azon negatív információk alapján él, amelyek tudatalattiját beprogramozták gyerekkorában. Na és felnőttfejjel mit mondunk erre? Olyasmit, hogy: „Hát ilyen vagyok.” Vagy: „Mindig is ilyen voltam.” Van, aki így fogalmaz: „Családi vonás. Apánk is ilyen volt, a gyerekei is ilyenek. Vagy az anyánk volt ilyen?” De hát honnan jönnek ezek? Ezek egyike sem lehet családi vonás. Az én gyerekkoromban pl. a szüleim nehéz anyagi helyzetbe kerültek. Ez a válság igen nagy hatással volt rájuk. Ha szóba került, hogy venni kéne valamit, szüleim idegesek lettek, és azt mondták: „Nem engedhetjük meg magunknak. Nincs rá pénzünk. Nem engedhetjük meg.” És megmaradt ez a nincs-mentalitás, a „nem engedhetjük meg magunknak” mentalitás egész életükre. Én meg felnőttem annak ellenére, hogy soha 42. oldal, összesen: 197 nem tapasztaltam meg a nélkülözést. És a legtöbb esetben maguk sem tapasztalták meg. 10-20 év után még mindig azt mondjuk: „Nem engedhetem meg, nem engedhetem meg magamnak.” Mert továbbra is úgy élünk, azon kritikus megjegyzések alapján, amelyeket szüleink tettek. Lehet, hogy az Önök apja is azt mondta, amit az enyém: „Te soha nem fejezel be semmit. Sose fejezed be, amit elkezdtél. Sose fejezed be, amit elkezdtél!” Vagy: „Lusta vagy. Sose fejezed be, amit elkezdtél.” Tudják, milyen nehéz volt felnőttkoromban befejezni valamit, amibe belekezdtem? Ahogy közeledtem a feladat végéhez, hirtelen megtorpantam, és ürügyet kerestem arra, hogy késleltessem a befejezést. A 2. tényező, ami negatív érzelmeket fejleszt bennünk: a… a szeretet hiánya. Tudjuk, hogy a gyermek személyisége olyan mértékben fejlődik, amilyen minőségű és mennyiségű szeretetet kap anyjától és apjától. 1 az 1-hez az arány a szeretet nagysága és minősége, valamint az egészséges személyiség között. A szeretet megvonása vagy a szeretet hiánya a kiváltó oka a felnőttkori boldogtalanságnak és negativitásnak. Azért, hogy a gyermek úgy érezze, valóban szeretik, a szüleinek nagyon tudatosnak kell lenniük. És sajnos sokunknak olyan szüleik vannak, akik maguk is a saját szüleik áldozatai voltak. Ahogy egy író mondta: „Mindenki áldozat, egy áldozat áldozata.” Mindannyian áldozatok áldozatai vagyunk. Szüleink mindent megtettek, hogy jól neveljenek minket. De ők maguk is áldozatok áldozatai voltak. Azért, hogy egy gyermek úgy érezze, szeretik, 3 feltétel megléte szükséges. Az 1. feltétel az, hogy a szülők szeressék önmagukat. Hogy szerethessék Önöket. Ne feledjük, sose adhatunk több szeretetet másoknak, mint amennyit magunk iránt érzünk. Ha nem szeretjük magunkat, nem szerethetjük gyermekeinket. Ha egy kicsit szeretjük magunkat, ebből a kicsiből kell adnunk a gyerekeinknek. Ha egy kicsit szeretjük magunkat, de ezt a kicsit mind házastársunknak adjuk, előfordul, hogy még ha akarjuk is, gyerekeinknek nem jut a szeretetből. Szüleink szeretni akartak bennünket, mégsem tudtak szeretetet adni nekünk. Miért? Mert ők sem kaptak, amikor gyerekek voltak. A 2. követelmény az, hogy a szülők szeressék egymást. Ahhoz, hogy a gyermek önbizalommal telve nőjön fel, érezze, hogy szeretik, hogy biztonságban van, hogy védve van, ahhoz olyan környezetre van szüksége, ahol a szülők szeretik egymást. Semmi nem lehet ijesztőbb egy gyermek számára, mint egy olyan családban élni, ahol a szülők folyton veszekednek, ahol a szülők nem szeretik egymást, ahol feszült a légkör. Mert a gyermek mindig hajlamos arra, hogy áldozattá váljék. Rákiabálnak, ráüvöltenek, és a gyerek azt hiszi, hogy a papa és a mama veszekedésének egyedül ő az oka. Volt egy érdekes kutatás. Mivel sok egyszülős család van manapság, a kutatás kimutatta, hogy ha az egyik szülő elmegy válás vagy különköltözés miatt, a másik szülőnél maradó gyermek meg van győződve arról, hogy a másik szülő azért ment el, mert ő elkövetett valamit. Igen fontos, hogy ha egy házasság vagy kapcsolat véget ér, és az egyik fél eltávozik, az otthon maradó szülő újra és újra elismételje gyerekeinek, hogy a kapcsolat megszakadásának semmi köze sincs a gyerekekhez. Erről csak mi tehetünk. Én és a papa. Vagy én és a mama. A gyerekek nem tehetnek róla. A gyereknek ezt nagyon sokszor el kell ismételni, míg újra biztonságban érzi magát. Mert természetesen a gyereknek még mindig jobb, ha 1 szülő szereti, aki szereti, mint hogy 2, akik nem szeretik egymást. A 3. szükséges feltétel, ha nem áll fenn szeretethiány, az az, hogy a szülőknek szeretniük kell a gyereket. A szülőknek szeretniük kell a gyereket. Ez persze magától értetődő, és logikusan is hangzik. Valójában nem az. És a legnehezebb dolog minden 43. oldal, összesen: 197 ember számára felnőttfejjel még csak elgondolni is: lehetséges, hogy a szüleink nem szeretnek minket. Nem mintha nem akartak volna. Szeretni akartak minket, az volt a szándékuk, hogy szeressenek bennünket. De egyszerűen azért, mert problémáik voltak egymással, és megoldatlan problémáik saját szüleikkel, és jött a háború, aztán a válság, dolgozniuk kellett, egyéb kötelezettségeik voltak, egyszerűen nem volt idejük ránk. Ez volt a probléma. Szeretni akartak, de nem állt módjukban. Az egyetlen módja, hogy gyermekünk valóban szeressük, ha a számára elegendő mennyiségű és megfelelő minőségű időt töltünk vele. Elegendő mennyiségű és megfelelő időt töltünk vele. Napi 10 perc nem elég. A gyerek annyira tartja magát értékesnek, amennyi időt a számára legfontosabb emberek vele eltöltenek. Ha a számára legfontosabb emberek, a szülei csak kis időt töltenek vele, akkor arra a következtetésre jut, hogy ennek oka kizárólag az ő személyében van, hogy valami lényeges nincs rendjén vele, és ezért nem töltenek több időt vele. A gyerek nem gondolkodik ésszerűen, csak az érzelmeire hallgat. Azt gondolja: ha a szülő itt van, szeret engem. Ha a szülő nincs velem, akkor nem szeret engem. Ha 3 feltétel közül 1 vagy több teljesült gyermekkorunkban, a szüleink nem szerették önmagukat, vagy nem szerették egymást, vagy bennünket nem szerettek, mert nem hagytak időt ránk, bár nem szándékosan, akkor meghatározó élményünk a destruktív kritikával összefüggésben az, amit úgy hívnak: bűntudat. Nos, mi a bűntudat? A bűntudat azt jelenti, hogy úgy érezzük, nem érünk túl sokat. Honnan jön ez az érzés? Amikor állandóan kritizálnak bennünket a nekünk legfontosabb emberek, és közben nem kapjuk meg a számunkra szükséges mennyiségű szeretetet, úgy érezzük, nem sokat érünk. Úgy érezzük, egyre kevesebbet érünk. A bűntudat érzése pedig elvezet az értéktelenség érzéséhez. Az értéktelenséghez. A bűntudat, az értéktelenség érzése a legsúlyosabb, legalapvetőbb problémája a 20. századnak. Az elmebetegségek fő forrása. Fő forrása a kapcsolatok problémáinak és a pszichoszomatikus betegségeknek is. A társadalmunkat gyötrő problémák fő forrása az értéktelenség mélyen gyökerező érzése, mely rendszerint kifejezést nyer abban a gondolatban vagy magatartásban, hogy nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó. Beszéltünk már az önbecsülésről és annak fontosságáról. Az önbecsülés azt jelenti: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” Azok az emberek, akik destruktív kritikában nőttek fel, nemcsak nem szeretik magukat, de úgy érzik, nem jók senkinek és semminek. És sok esetben önutálattól szenvednek. Gyűlölik magukat. Gyűlölik vagy elutasítják önmagukat, ami látható a beszélgetéseikben, és megfigyelhető a kapcsolataikban is. Akik gyűlölik magukat, bár jó kapcsolatokat akarnak másokkal, egyszerűen nem képesek rá. Azok az emberek, akik úgy érzik, semmire sem jók, ezt mindig a felszínre is hozzák. Mindig problémájuk lesz. Mi a bűntudat fő oka? Valójában honnan származik a bűntudat? A bűntudat 3 negatív forrásból ered: negatív szülők, negatív hatások vagy negatív vallás. Egyik a 3 közül. Mind a 3 felhasználja a bűntudatot, de eltérően. A szülők és egyes vallási hatalmak 2 okból. Az egyik a büntetés. A bűntudatot megbüntetésünkre használják. Ahogy növekszünk, a legkönnyebb módja annak, hogy megbüntessenek, az, hogy rossz érzést keltenek bennünk. Szüleink úgy keltenek rossz érzést bennünk, hogy fizikailag vagy szóban bántalmaznak minket. A büntetés nagyon jó mód arra, hogy elérjük, amit akarunk. Hogy rávegyük az embereket arra, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. A bűntudatkeltés alkalmazásának másik oka, ha tudatosan élnek vele, és bizonyos szervezetek tudatosan élnek vele: az irányítás megszerzése. Különösen az érzelmi irányításé. Mert ha érzelmileg 44. oldal, összesen: 197 irányítunk egy embert, a bűntudatkeltéssel manipulálhatjuk viselkedését. Sok szervezet használja a bűntudatkeltést az irányítás és befolyásolás eszközének. Ha érzelmileg elég erősen befolyásolunk egy embert, megszerezhetjük a pénzét, rabolhatjuk az idejét, lekötelezhetjük, kihasználhatjuk erőforrásait stb. Sok szervezet él a büntetéssel, a bűntudatkeltéssel. A jótékonykodások, melyeket a tévében hirdetnek, különösen a rokkantakkal kapcsolatosak, gyerekekkel, mozgássérültekkel, a bűntudatra építenek. „Maga olyan jól él, érezze magát bűnösnek! Mert ezek az emberek szenvednek. Küldjön tehát pénzt, az enyhíti bűntudatát! Egy kis időre, amíg az adakozók között van.” A bűntudat tehát általános. Miért olyan elterjedt a bűntudatkeltés? Először is azért, mert többé-kevésbé mindannyian bűnösnek érezzük magunkat. Másodszor, mert szüleink is élnek a bűntudatkeltéssel. Miért alkalmazza anyánk a bűntudatkeltést? Mert anyánk a bűntudatkeltéssel remekül tud irányítani minket. Irányítani tud minket sokszor telefonon is. A szülők élhetnek a bűntudatkeltéssel a gyermekeikkel szemben, mert az ő szüleik is a bűntudatot használták fel, és az övék is. Mert ez a legkönnyebb. Semmi fizikai erőfeszítés. Elég egy tekintet, egy pillantás, és az hatni fog. Az emberek mindig a legkönnyebbet választják. Figyeljünk oda erre! Gyerekkorunkban a környezetünk is bűntudatot ébresztett bennünk. Majdnem mindannyiunkban. Meg kell érteniük, hogy a bűntudat olyan, mint egy fertőzés vagy egy negatív érzelmi baktérium, ami befészkeli magát pszichénk vagy tudatalattink gyökerébe, és feltámasztja az összes többi negatív érzelmet: haragot, gyűlöletet, irigységet, keserűséget, csalódottságot és félelmet, kétséget és a többi. Létrehozza és irányítja mindet. Igazából úgy tudunk megszabadulni ettől a magtól, ha kiűzzük magunkból és teljesen kiirtjuk. A továbbiakban ezt fogjuk tenni. Miből állapíthatjuk meg, hogy vajon bűntudatban neveltek-e minket? Ezt a bűntudat felnőttkori megnyilvánulásának nevezzük. A bűntudat felnőttkori megnyilvánulása. Megállapíthatjuk, ha ellenőrizzük, mi mindenért érzünk bűntudatot. Az 1. számú megnyilvánulása a bűntudatnak, ha kisebbrendűségi érzésünk van. A kisebbrendűségi érzés a megnemfelelés érzése és a megnemérdemeltség érzése. Úgy érezzük, nem érdemeljük meg, hogy jó dolgok történjenek velünk. Ha valakit destruktív kritikával neveltek fel, bűntudatot keltettek benne, ha később sikereket ér el, nagy erőfeszítések árán, mindig hajlik arra, hogy úgy érezze: nem érdemli meg. Ezt úgy nevezik, hogy félelem a sikertől. A sikertől való félelem az oka annak, hogy, hogy azok az emberek, akik értéktelennek tartják magukat, kényelmetlenséget éreznek, ha megtapasztalják a sikert. Igen feszültek, és kényelmetlenül érzik magukat. Ha túl nagy feszültség keletkezik bennük, rászoknak a kábítószerre, elkezdenek inni, önpusztító tevékenységbe kezdenek, és rettenetesen aggódnak amiatt, hogy valaki esetleg majd rajtakapja őket. Valahol ezt olvastam: „Ha olyan jól csinálok mindent, miért érzem magam mégis imposztornak?” Ez az, amit úgy hívnak, hogy imposztor szindróma. Biztosan értek már el sikert valamiben, és az emberek odamentek, és azt mondták: „Öregem, klassz voltál!” És még ha rettenetesen keményen megdolgoztak is érte, úgy érezték, hogy rajtakapták őket. Úgy érezték, mindjárt rá fognak jönni, hogy nem is voltak olyan jók. Az csak szerencse volt. Csak a véletlen műve. Ezt szokták mondani: „Csak véletlen volt. Szerencsém volt. Valójában azt sem tudom, hogy történhetett.” Mindent megtesznek, hogy megszabaduljanak a sikertől. A kisebbrendűségi érzés és az érdemtelenség érzése miatt. Legyünk tisztában ezzel! 45. oldal, összesen: 197 A bűntudat 2. felnőttkori megnyilvánulása: a destruktív önkritika. Van egy idézet. Egy költő írja valahol: „Akivel rosszat tesznek, ahhoz a rossz visszatér.” Az egészen kis gyerekek – néha 2-3 évesek – elkezdik szidni magukat. Sértegetik magukat, néha még meg is ütik és fizikailag bántalmazzák magukat, ha túlkritizáljuk őket. Mindig azt mondogatják: „Nem vagyok elég jó.” Vagy: „Nem vagyok nagyon jó.” És megbüntetik magukat. A destruktív önkritika tehát valódi tünete a bűntudat és a megnemfelelés érzésének. A 3.: ha a bűntudat által könnyen manipulálhatók vagyunk. Az emberek fel tudják ébreszteni bennünk a bűntudatot. Nagyon is könnyen. Ami azt illeti, rájöttünk, hogy kétféle típusú ember van: a bűntudatkeltő és a bűntudatfogyasztó. Ezek az emberek valahogy mindig vonzzák egymást. A bűntudatkeltő személy a bűntudatot ébresztő szülővel azonosítja magát. Míg a bűntudatfogyasztó azzal a szülővel azonosul, akinek bűntudata volt. A bűntudatkeltők és -fogyasztók egymásra találnak, szépen kiegészítik egymást, és együtt felnevelik a bűntudatkeltők és -fogyasztók új nemzedékét. Könnyen manipulálhatók vagyunk a bűntudattal. Mert már nagyon is hozzászoktunk. Rögzült. A főnökünk bűntudatot kelthet bennünk. Még egy légikísérő is felébresztheti bűntudatunkat. Nagyon-nagyon vigyázzunk hát! A bűntudat 4. felnőttkori megnyilvánulása az, hogy használjuk. A bűntudatot és a vádaskodást felhasználjuk. Miért? Nos, azért, mert velünk szemben is felhasználták. Így van rendjén. Tisztességes csere, tisztességes üzlet. Nagylelkűen élünk a bűntudatkeltéssel és a váddal. Ez lesz másokkal való kapcsolatunk alapja. Ha valami rosszul megy, lecsapunk rájuk. Rögtön valaki mást hibáztatunk. Probléma esetén körülnézünk, kit lehet hibáztatni érte. Végeztünk egy érdekes kísérletet! Egy rejtett kamera segítségével. Képeztünk egy jókora jégréteget a járdán. Holott nem volt olyan hideg, hogy fagyhatott volna, de mi odafagyasztottuk a jeget. És megfigyeltük, hogyan reagálnak az arra sétáló emberek. Az emberek jöttek, ráléptek a jégfoltra, elvesztették az egyensúlyukat, és megperdültek. Első reakciójuk az volt, hogy úgy néztek a hozzájuk legközelebb állókra, mintha fel akarnák falni. Mintha rájuk haragudnának. Kerestek valakit, akit hibáztathattak. Ha 3-4 méteres távolságban nem láttak senkit, akkor visszanyerték az egyensúlyukat, sehol senki, dühösen belerúgtak a földbe, toppantottak és elmentek. Természetes hajlamunk van arra, hogy ha valami rosszul megy, rögtön keresünk valakit, akit váddal illethetünk. Különösen, ha gyerekkorunkban állandóan vádoltak minket. Az 5. megnyilvánulás az, amit úgy neveznek: áldozati nyelv. Ugye, emlékeznek még a koncentráció törvényére? Hogy bármire gondolunk, az megnő. Ha az áldozati nyelven beszélünk, életben tartjuk a bűntudatot. Megerősítjük, tápláljuk, növesztjük és szaporítjuk. Az áldozati nyelv kifejezése pl. a nem lehet. Nem tehetem, nem lehet. Amikor azt mondjuk: „Nem lehet, nem tehetem, nem lehet.”, üzenetet küldünk a tudatalattinkba. A tudatalatti pedig veszi, hogy tanácstalanok, határozatlanok vagyunk. Tehát áldozatok. Amikor tényleg tenni akarunk valamit, a tudatalattink visszajátssza saját vezényszavunkat, és az mondja: „Nem teheted, nem lehet.” A másik vezényszó: muszáj, muszáj. Ismét gyengék vagyunk, nem mi irányítunk. Van még 2 kifejezés az áldozati nyelvben, amire oda kell figyelni. Az egyik az: megpróbálom. Megpróbálom. Bármi lesz, megpróbálom. Mit jelent az, hogy megpróbálom? Hadd áruljam el Önöknek! Azt jelenti: „Nem fog sikerülni. És ezt előre megmondom neked, tehát nem hibáztathatsz a kudarcért.” Azt mondjuk: „Igyekszem időben érkezni, megpróbálom. Valószínűleg késni 46. oldal, összesen: 197 fogok, de nem szólhatsz egy szót sem, hiszen csak azt mondtam: megpróbálom.” Bármikor, amikor valaki azt mondja: „Megpróbálom.”, előre mentegetőzik a kudarcért. Ha elmegyünk az orvoshoz, aki tüzetesen kivizsgál bennünket, végül szemünkbe néz, és azt mondja: „Nos, Ön szörnyű állapotban van. Legalább 3 műtétre lesz szüksége, de azonnal kórházba kell mennie. Kész csoda, hogy még él.” Mire mi azt mondjuk: „Remélem, jó munkát végez majd!” Ő azt feleli: „Igyekszem.” Mi az, hogy igyekszik? Jobb lesz, ha konzultálok valaki mással is. Vagy az ügyvédnél: mivel valamivel megvádoltak, megkérdezzük az ügyvédet: „Vállalja a védelmemet?” Azt mondja: „Megpróbálom.” Mit mond ő ezzel? Azt mondja: „Nézze, tanulmányoztam az esetet, és bizony nincs sok esély, de azért elvállalom, megpróbálom.” Így próbálnak meg rávenni, hogy előre fizessünk. Van még néhány szó, amit nem használhatunk. De visszatérve a megpróbálomra, mondjuk inkább ezt: megteszem vagy nem teszem meg. Nem pedig: megpróbálom. Az üzleti életben, és az üzleti élet igen-igen aktív, ha felhívunk valakit, hogy erre vagy arra megkérjük, és ő azt mondja: „Megpróbálom péntekre elintézni.”, vagy „Megpróbálom időre megszerezni.”, azonnal tudjuk, hogy le akar rázni. És nincs szándékában bármit is tenni. Ne engedjük meg senkinek a megpróbálom szöveget! Közölje: meg tudja-e csinálni vagy sem, de garanciát akarunk! Ha szükséges, még el is megyünk érte. Ha a válasz: megpróbálom, az azt jelenti, hogy leráznak minket. A másik szó: a bárcsak. Ahogy mondják: a bárcsak egy kívánság. Vagy egy cél – erőbedobás nélkül. Bárcsak. Mit jelent az, hogy bárcsak? A bárcsak azt jelenti, hogy „Szeretnék elérni valamit, de tudom, hogy nem sikerül.” Ha azt mondjuk: „Bárcsak lefogynék!” Mit jelent ez? Ki nem mondott szavakkal azt, hogy „Tudom: nem fog menni.” És miért nem? Mert mentségeink vannak az anyagcserénkkel, a gyomorsavunkkal kapcsolatban és így tovább. Mindig találunk valami okot, valami mentséget. „Bárcsak leszoknék a cigiről!” „Bárcsak frissebb lennék!” Bárcsak, bárcsak, bárcsak. Mindig, amikor bárcsakkal kezdünk, jelzünk a tudatalattinknak, hogy ez olyasmi, amiről nem tartjuk lehetségesnek, hogy elérjük vagy megszerezzük. A tudatalatti persze ezek után nem tekinti célnak, és nem ad energiát, indítékot, hajtóerőt vagy vágyat a megvalósításhoz. Legyünk nagyon óvatosak az áldozati nyelvvel! Figyeljünk az ilyenekre: igen, de… „Megtenném, igen, de…” Vagy valaki megkér valamire, és azt mondjuk: „Igen, de…” A de szócska egyébként a nagy radír. Ha valaki azt mondja, bizonyosan megnövelhetné a jövedelmét vagy az eredményeit, vagy jobb ember lehetne, vagy boldogabb, vagy lefogyhatna, vagy bármi mást, és erre azt mondjuk: „Igen, de…”, ezzel egyszerűen kiradíroztunk egy sor elhangzott lehetőséget. Azt az üzenetet küldjük a tudatalattinkba, hogy „Nem lehetséges. Ne erőlködj! Ne adj energiát! Ne nyújts segítséget a cél megvalósításához!” Azokat, akik bűntudatban nőttek fel, 5 tulajdonság vagy 5 megnyilvánulás jellemez. Az 1.: a kisebbrendűségi érzés, alkalmatlanságtudat, és az az érzés, hogy nem érdemlik meg a jó dolgokat. Figyeljünk ezekre! A 2.: állandóan szidalmazzák magukat. Destruktív önkritikát gyakorolnak. A 3.: felhasználják a bűntudatot magukkal és másokkal szemben. A 4.: könnyen irányíthatók a bűntudattal. 5.: az áldozati nyelv használata. 47. oldal, összesen: 197 Hogyan szabadulhatunk meg a bűntudattól? (Nem fantasztikus, hogyan tisztul ez a tábla? Nem fantasztikus, hogy megint üres? Van egy varázsfalunk, amit megbillentünk, amikor odaülök arra az asztalra.) Hogyan szabadulhatunk meg a bűntudattól? Megszabadulni a bűntudattól. Íme a folyamat. Van néhány nagyon fontos lépés. A legelső, a legfontosabb: leállítani a destruktív önkritikát. Állítsuk le a destruktív önkritikát! Más szóval: sose mondjunk destruktív önkritikát önmagunkról! Ne mondjunk! Mi az alapszabály? A tudatalatti igaznak fogadja el mindazt, amit mondunk. Mintha parancs lenne. Csak azt kell tennünk, hogy ne mondjunk semmi olyat magunkról, amit nem kívánunk, hogy igaz legyen. Ne mondjuk: „Kövér vagyok.” „Fáradt vagyok.” Ne mondjuk: „Nem tehetem.”, vagy hogy: „Meg kell tennem.” Ne mondjunk semmit, hacsak nem akarjuk, hogy igaz legyen! Minden szót, ami azt követi, hogy én, a tudatalatti parancsként fog elraktározni. Kivéve, amikor azt mondjuk: bárcsak vagy megpróbálom. Hagyjunk fel a destruktív önkritikával! Mindig pozitívan beszéljünk magunkról: „Szeretem magam! Szeretem magam! Én megtehetem! Meg fogom tenni! Én döntöttem így.” De soha azt, hogy: „Nem lehet.” és a többi. 2. az: utasítsuk vissza a bűntudatottal történő manipulálást! Ne hagyjuk, hogy bűntudatkeltéssel manipuláljanak! Mert minden alkalommal, amikor hagyjuk, hogy bűntudatot keltsenek bennünk, na mi történik akkor? Megerősítjük, erősebbé tesszük a bűntudat befolyásoló hatását az életünkben. Gyerekkoromban egy olyan családban nőttem fel, amelyre erősen hatott a negatív vallásos szellem. Valójában az anyám, Isten áldja szegényt, igen kemény bűntudatban élt, és így a bűntudatkeltés mestere lett. Nekem évekbe tellett, míg kihevertem. Elvettem Barbarát, aki szintén ilyen családból jött, így aztán közösen dolgoztuk fel a problémát. Van… van egy gyönyörű válaszunk. Ha valamelyikünk vissza akar térni a régi szokáshoz, azt mondjuk: „Bűntudatot akarsz ébreszteni bennem? Bűntudatot akarsz ébreszteni bennem? Gyönyörű!” Mondjuk ezt: „Bűntudatot akarsz ébreszteni bennem?” és utasítsuk vissza, hogy az emberek a bűntudattal manipuláljanak! A 3.: utasítsuk vissza a vádaskodást! És jelentsük be, hogy mi sem fogunk élni vele! Másokkal szemben se használjuk! Hagyjuk a gyerekeinknek is, hogy azt mondják: „Ugye, nem akarsz bűntudatot ébreszteni bennem?” Ismételjük állandóan! Néha, ha azt mondjuk erre: „De igen.”, azt felelik: „Nem fog menni. Többé nem fog sikerülni.” A bűntudat csak addig működik, amíg nem tudjuk, hogy felhasználhatják velünk szemben. (11. MEGBOCSÁTÁS törvénye) A 4. az, amit úgy nevezünk: a megbocsátás törvénye. Az összes közül a legfontosabb, a legkritikusabb pont, az egész szekció lényege. A megbocsátás törvénye azt mondja, hogy annyira vagyunk lelkileg egészségesek, amennyire képesek vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmekért. A megbocsátásra való képességünk a kulcsa, meghatározója az életben elért sikereinknek. A másoknak való megbocsátás a bűntudat kiiktatásának előfeltétele. A másoknak megbocsátás és a múlt sérelmeinek elfeledése az egyetlen fontos meghatározó tényezője annak, hogy teljesen szuverén, jól működő felnőttek vagyunk vagy sem. Mert a vádaskodásra és haragtartásra való hajlam gyerekes és patologikus hajlam, ami sok lelki betegségben szenvedő ember jellemzője. A haragról való lemondás, a megbocsátás képessége az ismertetőjegye az igazán felnőtt embernek. 48. oldal, összesen: 197 Ha ezt igaznak vesszük, 4 típus van, akiknek meg kell bocsátanunk. Az 1.: a szüleink. Bocsássunk meg a szüleinknek mindenért, amivel valaha is megbántottak! A kutatások kimutatták, hogy legtöbb felnőttkori problémánk abból származik, hogy nem vagyunk hajlandók vagy képesek megbocsátani a szüleinknek valamiért, amivel megbántottak. 100 %-ig bocsássunk meg nekik! Írjuk meg, telefonáljunk, mondjuk meg! Az is elég, ha mi magunk tudjuk, de bocsássunk meg a szüleinknek! A 2.: bocsássunk meg másoknak! Bocsássunk meg mindenkinek! Mindenkinek, aki valaha is megbántott valamivel! Egyszerűen felejtsük el! Van, aki azt mondja: „Nem tudok megbocsátani azért a szörnyűségért, amit velem tett.” Ne feledjük, hogy a megbocsátás maximálisan önös érdek! Ugyanis a megbocsátásnak a világon semmi köze nincs a másik emberhez. Kizárólag a mi lelki nyugalmunkhoz és lelki integritásunkhoz van köze. A 3.: bocsássunk meg önmagunknak! Bocsássunk meg minden gonosz, értelmetlen, ostoba, hülye dolgot, amit valaha tettünk! Mert minden ember követett el gonosz, értelmetlen, ostoba, nevetséges dolgokat. De 100 %-ig bocsássunk meg! És végül, az utolsó ezek közül, ha elkövettünk valamit, és megbántottunk valakit, kérjünk bocsánatot tőle! Elképzelhető, hány életet nyomorít meg évről évre az olyan ember, akinek soha sincs elég bátorsága, mersze, lelki ereje, hogy azt mondja: „Nagyon sajnálom.” Az életben a legfontosabb, hogy felépítsük jellemünket. A jellem szilárdsága attól függ, mennyire vagyunk képesek számunkra nehéz dolgokra. Olyan tettekre, amelyekről tudjuk, hogy helyesek. Annak ellenére, hogy nehezek. Különösen, ha érzelmileg nehezek. Az út a bűntudat megszüntetéséhez, egy szuverén, sikeres személyiség felépítéséhez a megbocsátáson át vezet. Bocsássunk meg mindazoknak, akikkel kapcsolatban állunk! Korábbi főnökeinknek, barátainknak, akik megbántottak. Felejtsük el a rosszul sikerült döntéseinket, a főnököt, aki kirúgott! Bocsássunk meg szüleinknek! Bocsássunk meg mindenkinek! Fejlesszünk ki az életünkben egy olyan hozzáállást, amely visszautasítja a haragot mindenkivel szemben! Ismételgessük újra és újra: „Megbocsátok neki vagy nekik. Mindenért. Megbocsátok neki mindenért. Megbocsátok mindenért.” És felejtsük el! A negatív érzelmektől való megszabadulás kulcsa az, hogy ne hurcoljunk magunkkal semmiféle negativitást. Ne feledjék: az egy merőben önző cselekedet! Olyan önzők lehetünk, amilyenek akarunk, mert a megbocsátás felszabadít bennünket és a másik embert is. És garancia arra, hogy gyors léptekkel haladjunk képességeink kiteljesítése felé. „Ahhoz, hogy sikeres legyen, egy nőnek jobbnak kell lennie a munkájában, mint egy férfinak.” Gold A. Mayer (mejir)