Amikor a szellemi képességekről esik szó, eszükbe jutott már, mi az oka annak, hogy hatalmas különbségek vannak teljesítmények és eredmények terén az egyes emberek között? Az, aki évi 250 ezer $-t keres, nem lehet 10-szer okosabb vagy ügyesebb annál, aki csak évi 25 ezer $-t keres. Mi okozza ezt a hatalmas jövedelemkülönbséget? Vagy vegyük azt az embert, aki 2 és fél millió $-t keres évente! Az az ember talán 100-szor ügyesebb, jobb vagy okosabb annál, aki 25 ezret keres? Lehetetlen! Egy nemrégiben végzett IQ-felmérés során kiválasztottak a lakosságból ezer férfit és nőt, és megnézték az IQ-jukat. Kiderült, hogy a legmagasabb IQ-pontszámot elért ember a kiválasztott ezer közül mindössze 2 és félszer bizonyult okosabbnak a legutolsónál, aki az IQ-listán szerepelt. Csak 2 és félszeres volt a különbség, ami valószínűleg igaz az egész lakosságra. Akkor mi magyarázza a nagy különbségeket? A szellemi képességek tárgyalásánál egy nagyon egyszerű szabályból indulunk ki. Néhány éve fedeztem fel. Ami valószínűleg megmagyarázza a dolgot. A szabály alapját az ún. VT-k képezik. Ezek a velünk született tulajdonságok. Képességek, intelligencia, készségek, a temperamentum. Mindazok a dolgok, amelyeket magunkkal hoztunk, amelyeken nem változtathatunk. Plusz a szerzett tulajdonságok. A szerzett tulajdonságok nagyon fontosak. Ezek a műveltség, tapasztalat, pártosság, gyakorlat, tudás, bölcsesség és így tovább. Szorozva B-vel, azaz a beállítottsággal, amely egyenlő az egyéni szellemi képességekkel vagy egyéni szellemi teljesítménnyel vagy eredményekkel, ha tetszik. A 3 csoport közül a velünk született tulajdonságok születésünktől meghatározottak. A szerzett tulajdonságokat megváltoztathatjuk. Ez általában hosszú, olykor rövid időt vesz igénybe. Egyetlen hasznos információ képes jelentősen megnövelni hatékonyságunkat. A beállítottság azonban pillanatok alatt változtatható. Akár pozitív, akár negatív irányban. Minden alkalommal, amikor javítunk beállítottságunkon, megsokszorozzuk képességeinket. A beállítottságot tehát helyesen nevezik az emberi nyelv legfontosabb szavának. Minden, amit az életben teszünk – egy Harward-tanulmány szerint, melyben beosztottakat vizsgáltak – annak 85 %-a beállítottság. Sikereinket 85 %-ban beállítottságunk határozza meg. Ami azt jelenti, hogy sikerünk attól függ, mennyire pozitív a szellemi beállítottságunk. A pozitív szellemi beállítottságú emberek gyorsabban fejlődnek. Könnyebben kerülnek nagyvállalatok élére. Többet keresnek, jobban élvezik az életet. A pozitív szellemi beállítottság nem azt jelenti, hogy virágokat szórva táncra perdülnek az utcán, hanem azt, hogy többnyire konstruktív hozzáállással, pozitív megközelítéssel kezeljük munkánkat, életünket, problémáinkat, kapcsolatainkat stb. Az amerikai üzleti élet folyóiratai szerint vagy a sikermagazin szerint eredményeinkben 85 %-ban vagy annál nagyobb mértékben beállítottságunk a döntő. A kérdés az: Honnan ered a beállítottság? A beállítottság az elvárásokból származik. Nagyon egyszerű, és erről már volt is szó. A beállítottság javításának igen hatásos és gyors módja, ha ezt mondogatjuk: „Hiszem, hogy valami csodás dolog történik ma velem.” Az eredménnyel kapcsolatos elvárásaink határozzák meg beállítottságunkat. Hogyha azt várjuk, hogy a dolgok jól menjenek, pozitív lesz a beállítottságunk. De ha rosszra számítunk, beállítottságunk negatív lesz. És az a csodálatos, hogy elvárásainkat elő tudjuk állítani. Hiszen bármit kívánhatunk, amit csak akarunk. Remélhetünk jó és rossz dolgokat is. Ha tudjuk, mit várunk, nem ér csalódás bennünket. Honnan erednek elvárásaink? Elvárásaink hitünkből származnak, illetve érzéseinkből. A hit és érzelem a személyiség központi motivációs tényezői. Ez vezet el a szellemi képességek megértéséhez. Ez azt jelenti, hogy alapjában véve beállítottságunk külső megjelenése annak, ami belül történik, a 7 szellemi törvénnyel összhangban. Nos, ami a hitet illeti, mindannyiunknak van egy nagy csokor hite. Lelkünk legmélyén, amit a pszichológia úgy nevez, hogy énkép. Az énkép, illetve annak felfedezése sokak szerint a 20. század legnagyobb áttörése volt az ember szellemi teljesítményének megértésében. Amivel jómagam is egyetértek. Az énkép olyan, mint egy parancsnoki központ, ha éppen katonai hasonlattal akarunk élni. Vagy műszaki hasonlattal élve: olyan, mint az alapszámítógép központi programja. Ez a hit és beállítottság az értékek, érzelmek és gondolatok csokra, amelyet mélyen tárolunk, és amely életünk folyamán szerzett összes tapasztalataink eredménye. És néhány kutató szerint az énkép már a születés előtt kezd kialakulni. De ha már egyszer kialakult az énképünk, beállítja, megjósolja és meghatározza hatékonyságunk és teljesítményünk szintjét életünk minden területén. Az énkép lesz a parancsoló központ, vagy a számítógép központi programja. Később ez az énkép határozza majd meg mindazt, amit mondunk és teszünk. Tetteinket, érzéseinket és reakcióinkat. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy minden javulás az életünkben, valóságunk összes pozitív változása az énkép változásával kezdődik. Hadd magyarázzam meg, hogy mit is jelent ez! Itt egy nagyon egyszerű grafikon. Azt állítjuk, hogy az átlagember szellemi képességeinek csak 10 %-át hasznosítja, vagy még kevesebbet. A kutatók szerint sokkal kevesebbet. A Stramford Egyetemen a kaliforniai Santa Claraban mindössze 2 %-ra becsülik az értéket. Vegyük úgy nagyvonalúan, hogy az átlagember 10 %-ot hasznosít. Ez azt jelenti, hogy az esetek többségében az átlagember – Önök és én – képességei 90 %-áról nem is tud. Egyik legnagyobb filozófusunk, Oliver Mandeymons azt mondta: „Az átlagember tragédiája az, hogy úgy hal meg, hogy nem is tud tehetségéről. Úgy éli le az életét, hogy képességeit alig kamatoztatja.” Tehát ez az emberi képesség. Közvetlen kapcsolatot fedeztünk fel a szellemi képességek és az énkép között. Mivel énképünk vagy – ha úgy tetszik – önbecsülésünk rendszerint a szükségesnél alacsonyabb, teljesítményünk és hatékonyságunk szintje is túl alacsony. Tudjuk, hogy az énkép nagy részben szubjektív. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az énkép, amit magunkról igaznak hiszünk, valójában nem a realitáson alapszik, hanem információkon, amiket felvettünk és igaznak tartottunk, ugyanis bármi, amit elhiszünk magunkról, az igazzá válik, mert azzal összhangban cselekszünk. Vannak, akik elolvassák a horoszkópjukat, és hiszik, hogy aszerint alakul majd a jövőjük. Vannak emberek, akik elfogadják, hogy olyanok kritizálják döntésüket, akiket nem is becsülnek. És elhiszik, hogy ezek a kritikák hűen tükrözik saját képességeiket. Akármit hiszünk vagy fogadunk el igaznak, igazzá válik számunkra. Ma már azt is tudjuk, hogy felnőttkorunkban többféle énképpel rendelkezünk. Van énképünk arról, hogyan öltözünk, milyen az alakunk, hogyan étkezünk, milyen a fellépésünk, milyen szülők vagyunk, milyen gyerekei vagyunk a szüleinknek, milyen házastársak vagyunk, milyen szeretők, milyen autóvezetők. Apropó autóvezetés. A férfiaknak igen pozitív énképük van az autóvezetést illetően. A nők ezt nem értik, de minden férfi úgy születik, hogy egyszerűen zseniális a vezetésben. Minden férfi kiváló autóvezető. Ha nem hiszik, hölgyeim, próbálják meg felidézni a legutóbbi esetet, amikor megkíséreltek beleszólni férjük vezetésébe! Ugye, emlékeznek, mennyire bántotta őt? Hogyan reagálunk akkor, ha valaki kétségbe vonja énképünket, azt sugallva, hogy nem azok vagyunk, akinek hisszük magunkat? Támadóvá válunk, ingerültté, megsértődünk, és nehezen lehet szót érteni velünk. Van énképünk arról, milyen aktívak vagyunk, milyen intelligensek, milyen gyorsan olvasunk, milyenek vagyunk a sportban. És ha többféle sportot űzünk, mindegyik sportban van egy külön énképünk. Van énképünk arról, hogyan főzünk, milyen jól neveljük gyerekeinket, hogyan tartunk rendet, milyen autót vezetünk stb. Még arról is van énképünk – ami a legrosszabb –, hogy mennyit keresünk. Érdekes, hogy soha nem keresünk többet, mint a jövedelemmel kapcsolatos énképünk plusz– mínusz 10 %-a. Énképünk határozza meg jövedelmünk szintjét. Ezt az énképszintet kényelmi zónának nevezzük. Még akkor is, ha több pénzt akarunk, rájövünk, hogy minden cselekvés természetes tendenciája az, hogy bekerüljünk egy kényelmi zónába, és aztán ott is maradjunk. Ha a jövedelemmel kapcsolatos énkép szintjénél 10 %-kal többet keresünk, ellenállhatatlan kényszert érzünk, hogy megszabaduljunk a pénztől. Elköltjük, túlköltekezünk, szinte herdáljuk a pénzt. Még el is veszítjük, ha van elég. Akik lottón nyernek, sok esetben 2-3 évvel később teljesen le vannak égve, mert elköltik a pénzt. Mivel nincs énképük a pénzzel kapcsolatban. Ha énképünk szintje alá esünk 10 vagy több %-kal, elkezdünk kapkodni. Keményebben dolgozunk, intenzívebben, kreatívabban gondolkodunk. Jövedelmünk növelése érdekében új bevételi források vagy pluszmunka után nézünk. Egyetlen módon fejleszthetjük életünk bármely szféráját, beleértve a jövedelmünket is, ha felemeljük az énképszintünket azáltal, hogy úgy gondolunk magunkra, mint aki több pénzt keres, nagyon sok pénzt keres. Ha le akarunk fogyni, folyton úgy kell gondolnunk magunkra, mintha soványak lennénk. Kezdjünk úgy gondolni magunkra, mintha soványabbak lennénk! Ha népszerűbbek akarunk lenni, szeretetteljesebb, egészségesebb emberré akarunk válni, gondoljunk magunkra újra és újra úgy, mintha ilyenek lennénk! Amíg mindez beépül új énképünkbe. De erre később még visszatérünk. Lényeges része a sikerre való beállítódás programjának. Végül pedig az összénképet az határozza meg, milyen az átlaga a fontosnak tartott területek énképeinek. Nos, énképünket 3 kritikus rész alkotja.

Az énkép 1. része: az énideál. Az énideál az a személy, akivé a leginkább válni akarunk. Ez megfelel a győztesről alkotott elképzelésünknek. Ez egy kép, egy remény vagy egy ideál tökéletes önmagunkról, amivé válhatnánk. Az egyik dolog, amit a sikeres emberekről tudunk, az, hogy a sikeres embereknek igen világos énideáljuk van. Világos elképzelésük arról, hogy mivé akarnak válni. A sikertelen embereknek bizonytalan az énideáljuk.

A 2.: önmagunkról alkotott reális képünk. Önmagunkról alkotott képünk azt ábrázolja, milyennek látjuk magunkat, és hogyan gondolunk magunkra. Ez a kép egy belső tükör. Ahogyan magunkat látjuk ma. Mindennapi megnyilvánulásainkban nap nap után.

A 3. rész: az önbecsülés. Azt mutatja, hogyan érzünk önmagunk iránt. Önmagunk iránti érzésünk a hajtóerő, a motor. Hatalmas hajtóereje a tudatalattinknak. Az énképünkön belüli hajtóerő, és valójában ettől függ, mi minden történik velünk. Az önbecsülés legjobb meghatározása: mennyire szeretjük önmagunkat. Mennyire szeretjük magunkat mint szülőt, mennyire szeretjük magunkat mint alkalmazottat, mint főnököt, mint pénzkeresőt, mint nyilvános szereplőt, mint sportolót stb. Mennyire szeretjük magunkat, milyen az önbecsülési szintünk, milyen az emocionális beállítottságunk életünk egy bizonyos szféráját illetően – ez határozza meg teljesítményünket abban a szférában. Csodálatos, hogy mivel azzá válunk, amit gondolunk, énképünk alakítható, önbecsülésünk növelhető azáltal, hogy állandóan mondogatjuk: „Szeretem magam! Én szeretem magam! Én szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” Minél többször mondjuk: „Szeretem magam! Szeretem magam!”, minél többször ismételgetjük el, önbecsülésünk annál magasabb lesz. És minél magasabb az önbecsülésünk, annál pozitívabb lesz összénképünk. És minél pozitívabb az összénképünk, annál jobbak az eredményeink, minden téren. Minden alkalommal, amikor azt mondjuk: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!”, mintha pszichikailag felpumpálnánk magunkat. Minden olyasmi, ami önbecsülésünket növeli, növeli teljesítményünket is. Minden olyasmi, ami önbecsülésünket csökkenti, lerontja teljesítményünket: többet hibázunk, rosszkedvűek leszünk stb. Önmagunk szeretetének kritikus pontja, vagy önbecsülésünknek, ha úgy tetszik, az, hogy először is: senki mást nem szerethetünk jobban, mint ahogy önmagunkat szeretjük. Tehát önbecsülésünk szintje maghatározza másokkal való kapcsolataink minőségét. Másodszor: senki mástól nem várhatjuk el, hogy úgy szeressen vagy becsüljön minket, mint mi önmagunkat. Mások felénk irányuló érzéseit is saját önbecsülésünk határozza meg. Ma már minden egyes pszichológiai iskola egyetért abban: az, hogy milyen őszintén szeretjük és fogadjuk el magunkat mint értéket és hasznos emberi lényt, az hatással van mindenre, ami velünk történik. Mennyire szeretjük magunkat? Önbecsülésünk növelése érdekében mondogassuk: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” A következő kérdésünk az: Honnan származik, miből ered az önbecsülés? Rájöttünk arra, hogy az énkép, ha semmi más, de az énkép alakítható, mivel egyikünk sem születik kész énképpel. Mikor megszületünk, nem is tudunk önmagunkról. Nincs sem önképünk, sem önbecsülésünk. Mikor megszületünk, képességeink nyitottak. Tiszta lappal jövünk a világra. Az átlagember nyitott képességekkel jön a világra, és nincs énképe. Mindazt, amivé mára lettünk, minden érzésünket, minden értelmünket meg kell tanulnunk eddigi életünk során. Tudjuk azt is, hogy az újszülött gyermeknek óriási igénye van a szeretetre és az érintésre. És mint azt a hatalmas kutatási anyagok bizonyítják: a szeretetet és az érintést egész életünk során igényeljük. Különösen első éveinkben, mivel gyermekként tanuljuk meg, kik vagyunk, milyen értékesek vagyunk, fontosak vagyunk-e, okosak, szeretetreméltóak, kedvesek, viccesek. Mindezt úgy tanuljuk meg, ahogy szüleink bánnak velünk. Ha szüleink, testvéreink, nagyszüleink, nagynénéink, de különösen a szüleink valóban fontos gyereknek tartanak, akkor fontosságunk tudatában növünk fel. Ha nem így van, akkor valami más történik. Tudjuk, hogy az énkép kialakulása szempontjából életünk első pár éve a legfontosabb. A gyermek nulláról indul. Amikor megszületik, fogalma sincs róla, ki ő vagy mi ő. Nem tudja, milyen értékes élete 1., 2., 3., 4. és 5. évében. Néhány pszichológus szerint ez 5 év. De ma már 3 évre teszik. A gyermek első 3 évében megtanulja, ki is ő. Azt mondják: ha elegendő minőségű és mennyiségű szeretetet kap, az első 3-5 évben megalapozzuk egy életre. Szilárd alapokat adunk önbecsülése, önbizalma és önértékelése számára. Valójában közvetlen kapcsolat van a szeretet minősége és mennyisége, valamint az egészséges személyiségfejlődés között. Minél több feltétel nélküli szeretetet kap a gyermek azokban a fogékony években, annál erősebbek lesznek személyiségének alapjai. Megfordítva az egyenletet: gyakorlatilag az összes pszichózis, neurózis, minden személyiségzavar, viselkedési nehézség mélyen gyökerezik, mégpedig az énkép problémáinál. Felnőttként visszatekinthetünk (itt van felnőtt személyiségünk), tehát felnőtt emberként kijavíthatjuk a hibákat. Az alapozás hibáit, ha úgy tetszik. Azáltal, hogy ismételgetjük: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!” Mintegy szilárd anyagot pumpálva be mélyre nyúló személyiségünk alapjaiba. A gyereknek úgy kell a szeretet, mint rózsának az eső. A szeretettől megfosztott gyermek bele is halhat a szeretetéhségbe. Ez egy betegség, melyet morázmusznak neveznek. Mit tudunk még a gyerekekről? Tudjuk, hogy 2 figyelemre méltó tulajdonsággal jönnek a világra. Az egyik, hogy nincsenek félelmeik. A gyerek félelem nélkül születik. Nem fél semmitől, kivéve, hogy leesik, vagy a hangos zajoktól. Ennek a beállítottságnak a kifejezése: meg tudom csinálni. A gyermek úgy jön a világra, hogy azt hiszi, mindent meg tud csinálni. Bárki, aki nevelt már 3, 4, 5 éves gyereket, tudja, hogy ezekben az években állandóan az életéért kell rettegni, mert olyan, mint egy kamikáze pilóta, mert semmitől se fél. A másik tulajdonságuk az, hogy születésükkor ösztönlények. Azt tesznek, azt mondanak, amit akarnak. És nincsenek gátlásaik. Egyszerűek, nem félnek megtenni azt, amit akarnak, és ezt pontosan kifejezi a nem kell megtennem magatartás. Nem kell megtennem. Aki próbált már irányítani egy gyereket, az tudja, mind ilyenek. Az első, amit megtanulnak, ha irányítani akarjuk őket: a nem. Azt mondják: „Nem. Nem kell azt tennem.” Természetesen olykor sikerül jobb belátásra bírni őket, így vagy úgy. De a 2 alaptulajdonság, amivel mindannyian a világra jövünk: a félelem- és gátlásnélküliség. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy születésünktől fogva természetes jogunk félelem és gátlások nélkül élni. És csak akkor tudjuk visszavarázsolni felnőtt életünkbe a félelem és gátlás nélküli állapotot, ha igazán meg vagyunk elégedve önmagunkkal. A legjobb szervezetekben és vállalatokban létre tudják hozni azt a környezetet, amelyben félelem nélkül és fesztelenül lehetünk önmagunk. Hogy önmagunk legjavát adhassuk. Nos, ahogy növekszik, a gyermek 2-féle módon tanul.

Az 1. tanulási mód: az utánzás. Utánozza az egyik vagy mindkét szülőt, de inkább a domináns szülőt. Ahogy a gyermek nő, előfordul, hogy csak az egyik szülő domináns számára. Egyszer az apját utánozza, máskor az anyját. De mindig utánzással tanul. Sok felnőttkori tulajdonságunkat és szokásunkat a szüleinktől tanultuk. Előfordult már, hogy véletlenül ráordítottak egyik vagy másik gyerekükre, és elkezdtek kiabálni? Megfigyelhették, hogy ugyanazokat a mondatokat mondják, amelyeket szüleik mondtak annak idején. Igen, mert utánozunk. Néha a járásukat utánozzuk, de lehet, hogy a beszédjüket. Utánozhatjuk az értékeiket, a hitüket, még akkor is, ha azok az értékek semmit sem érnek. Miért? Mert a szüleink gyerekkorunkban istenek voltak számunkra.

A másik tanulási mód: a kényelmetlenből a kényelmes felé való haladás. Freud ezt az öröm alapelvének nevezte. Azt jelenti, hogy a számunkra kényelmes felé fordulunk. Afelé, ami örömöt okoz, amitől jól érezzük magunkat. A kényelmetlentől a kényelem felé. Így tanuljuk meg a szobatisztaságot. Azt mondjuk: „Ez már nem vicces többé, hogy pisis pelenkában futkossunk örökké.” Megfigyeljük, mit tesznek a szüleink, mit tesznek a testvéreink. És azt mondjuk: „Jé, csak nem csinálunk ilyesmit!” Így tanulunk meg járni, így tanulunk meg mindent. A kényelmetlenből a kényelmes felé haladunk. De egész életünkben így tanulunk. Olvasunk, és utánozzuk azt, amit mások tettek. Könyvek tanulmányozásával tanuljuk a munkánkat. Utánozunk az iskolában, és azt tesszük, ami pozitív eredményt, tehát élvezetet nyújt. És kevéssé tesszük azt, ami kényelmetlen vagy fájdalmas. Kora gyerekkorban – a szülők hibájából, vagy a nevelésben elkövetett hibák eredményeképpen – a gyerekek elkezdik megtanulni negatív szokásainkat. Negatív szokásaink gyökere rendszerint a destruktív kritika. A destruktív kritika. Nagyon korán kezdetét veszi, gyakran már az első pár hónapban. A destruktív kritikát a szülők alkalmazzák, hogy irányítsák és ellenőrizzék gyerekeiket. Meg kell mondanom, ennek igenigen veszélyes és ártó hatása van a gyerekekre. Mert a destruktív kritika elkezdi aláásni a gyermek személyiségének integritását. A legtöbbünknek – beleértve magamat és Önöket is – valószínűleg többet ártott a destruktív kritika, mint az összes háború a történelemben. A destruktív kritika eredményeként kifejlesztjük a negatív szokásmintákat. A negatív szokásminták az ösztönzés feltételes reflexei. A negatív szokásminták az ösztönzés feltételes reflexei. A negatív szokásminták a kora gyerekkorban alakulnak ki, mégpedig az állandóan ismétlődő félelem és fájdalom hatására. A destruktív kritika a testi fenyítés eredményeképpen alakul ki. Ezért az élet korai szakaszában kifejlesztünk 2 fontos megnyilvánulást, melyek életünk végéig elkísérnek, és minden másnál jobban gátolják képességeink kibontakozását.

Az 1. az ún. gátló negatív szokásminta. A gátló negatív szokásmintát úgy tanulja meg a gyerek, hogy állandóan azt hallja: „Ne! Gyere el onnan! Elég! Hagyj békén!” És a gyereket megbüntetik. Bármikor, ha a gyerek megpróbál valami újat, belenyúl valamibe, megfog valamit, vagy véletlenül eltör valamit, a szülő robban, mert dühbe gurul, kiabál. Tudják, a gyereket kielégíthetetlen kíváncsiság hajtja arra, hogy felfedezze a világot. És mi történik vele, amikor éppen azt teszi, és közben véletlenül lever valamit? Ha a szülő elveszti a fejét, és megüti a gyereket, az elkezd úgy gondolkozni: „Mindig, amikor valami újat próbálok, mindig, amikor valami mást szeretnék, amikor átlépem a megengedett határait, amikor átlépem a kényelmi zónát, ha nem biztonságosan játszom, kikapok, megbüntetnek, megbántanak, beküldenek a szobámba, és szörnyen érzem magam.” Így aztán hamarosan kifejleszti azt az érzést, hogy: „Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet! Mindig, ha valami mást akarok, megbüntetnek. Nem lehet! Nem lehet! Nem lehet!” Olyan ez, mint a pavlovi reflex. Amikor Pavlov megnyomja a csöngőt, leteszi a kutya elé az ételt, a kutya elkezd nyáladzani. És Pavlov végig csönget, amíg eteti a kutyát, és a kutya nyáladzik, és addig folytatják, amíg hamarosan Pavlov csak csönget, és a kutya máris nyáladzik. Így jön létre felnőttkorban az ún. kudarctól való félelem. A félelem a kudarctól egy feltételes reflex, ami a destruktív kritika hatására alakul ki még az élet első 5-6 évében. A félelem a kudarctól automatikusan működik. Idegesek leszünk, feszültek, szorongunk, és feszültség bénítja hasi idegközpontunkat. Legszívesebben visszahúzódnánk, és elmenekülnénk az esemény elől. A kudarctól való félelem a felnőttkori kudarcok legfőbb oka. És a legfőbb oka annak, hogy szunnyadni hagyjuk képességeinket. Valójában minden negatív szokásmintát a testünkön tapasztalunk meg. Megnevezhetünk egy negatív szokásmintát, mert ténylegesen érezzük fizikai tüneteit. A kudarctól való félelem, a nem lehet, elsősorban a hasi idegközpontban jelentkezik. Volt már, hogy nyilvánosan kellett szerepelniük, vagy hogy be kellett számolniuk elért eredményeikről, vagy egy kellemetlen telefont elintézni? Legelőször a hasi idegközpont húzódik össze. Ha a helyzettől való félelem állandósul, nehezebben lélegzünk (huh, huh). Szívünk gyorsabban kezd verni, leizzadunk. Néha migrénszerű fejfájást kapunk. Néha annyira összeszorul a torkunk, hogy nem vagyunk képesek beszélni. Kiszárad a torkunk. Néha olyan elviselhetetlen a feszültség, hogy ki kell mennünk a fürdőszobába. Ezek mind reakciók. Nincs fizikai veszély, de van pszichikai. A feltételes reflex. Amikor ezek az érzések előjönnek, mindig hajlunk arra, hogy megfutamodjunk a szituáció elől, amely kiváltotta őket. Ez az oka annak, hogy sikertelenek vagyunk, mert visszahúzódunk.

A másik negatív szokásminta: a kényszer. A kényszer negatív szokásmintáját úgy tanulja meg a gyerek, hogy állandóan azt hallja: „Jobban tennéd, ha… Ha nem teszed, nagy baj lesz! Megkapod a magadét!” Amikor a szülő a szeretetet feltételhez köti. A szülők nem szándékosan teszik, mégis azt sugallják ezzel a gyereknek, hogy: „Nem szeretünk, nem vagy biztonságban…, hacsak nem teszed meg azt, amit akarunk.” A gyerek úgy nő fel, hogy érzi: „Azt kell tennem, amit a mami akar. Szót kell fogadnom a mamának és a papának. Mindenkinek szót kell fogadnom, a testvéreimnek is. Szót kell fogadnom a velem egykorúaknak, és persze a tanáraimnak és mindenkinek.” Ezzel nő fel: „Meg kell tennem! Meg kell tennem! Meg kell tennem! Nem tehetem azt, amit szeretnék. Azt kell tennem, amit mások akarnak!” A kényszer negatív szokásmintája nagyon korán átalakul a visszautasítástól való félelemmé. A visszautasítástól való félelmet felnőtt férfiakban „A” típusú viselkedésként regisztrálták. Az „A” típusú viselkedésről majd később lesz szó. Az „A” típusú viselkedés egy kényszer, egy túlzott kényszer szükséglete, hogy valakinek megfeleljünk. Valódi teljesítmény nélkül, hogy soha ne kelljen teljesítenünk. A visszautasítástól való félelem túlságosan fogékonnyá tesz bennünket mások igénye iránt. Olyan dolgokat teszünk, amit mások akarnak, nem azt, amit mi akarunk. Mindig másoknak akarunk megfelelni. Túlságosan aggódunk és félünk. Mások velünk kapcsolatos érzéseitől, véleményétől. Annyira, hogy megtagadjuk saját igényeinket. A visszautasítástól való félelmet a test hátsó felében érezzük. Ha kettéosztjuk a testet, annak hátulsó felében érezzük. A visszautasítástól való félelem első jeleit rendszerint a vállunkon érezzük és a nyakunkon. Úgy érezzük, merev, fáj és feszül. Néha, ha túl sok a dolgunk, hátunk alsó részében érzünk szorítást. Itt húzódnak össze nagyon az izmok. Esetenként súlyos visszérfájdalmakban és visszérgyulladásban nyilvánulnak meg. Nagyon gyakran igen heves fejfájást okozhat a fej hátsó részében, mert a nyaki verőér melletti izmok összehúzódnak, és lassabban kering a vér, amitől lüktető fájdalmat érzünk a fejünkben. Ez a 2 félelem: a kényszer és a gátlás negatív szokásmintája tehát a destruktív kritikának a következménye. A személyiség eme rombolói megkeserítik egész életünket. A csodálatos a dologban az, hogy mivel ezek tanult szokások, megszabadulhatunk tőlük. Önbecsülésünk növelése által felülkerekedhetünk visszahúzó félelmeinken. Legyőzhetjük a visszautasítástól való félelmünket, ami arra késztet minket, hogy nem magunknak, hanem másoknak feleljünk meg. Mivel fordított arány áll fenn az önbecsülés és a negatív szokásminták között. Minél jobban szeretjük magunkat, annál kevésbé félünk a kudarctól. Minél jobban szeretjük magunkat, annál kevésbé félünk bármitől. És ha állandóan ismételgetjük: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam!”, újra és újra, ha tovább mondogatjuk, végül hamarosan önbecsülésünk magasabb lesz. Magasabb, magasabb és még magasabb. És eltűnnek a félelmeink. Ahogy emelkedik önbecsülésünk, félelmeink az ellenkező irányba tolódnak. Nos, hogyan kezeljük a destruktív kritikát, ha nekünk kell másokat kritizálni? Ez igen egyszerű. Sok szülő kérdezte ezt már tőlünk: hogyan irányítsák gyermekeiket? A gyerekek irányításának kulcsa az elterelésük, hogy inkább csináljanak valami konstruktívat. Ahelyett, hogy folytan rombolnának. Egy másik dolog, amit tudnunk kell, az, hogy nekünk mindig tájékoztató kritikával, vagyis konstruktív kritikával kell élnünk. Ami azt jelenti, hogy megmondjuk a gyerekeknek és a felnőtteknek, mit tehetnek, hogy jobbak legyenek. Ne feledjük: a cél a visszacsatolás. A cél tehát az, hogy növeljük a teljesítményt. Ha szülők vagyunk vagy főnökök, vagy egy kapcsolatban az egyik fél, és valaki valami rosszat tesz, vagy nem megfelelően jár el, azért kell a visszacsatolás, az a célunk, hogy legközelebb jobban csinálja. Mint tudjuk, közvetlen kapcsolat van az önbecsülés és a destruktív kritika között. Minden esetben, amikor valakit kritizálunk, annak csökken az önbecsülése. Minden esetben, amikor csökken az önbecsülése, csökken a teljesítőképessége is. Ha destruktívan kritizálunk valakit elég sokáig és elég keményen, eljutunk arra a pontra, ahol már semmit nem próbál meg. Ennek az állapotnak a neve: túlérzékenység. A túlzottan érzékeny felnőtt az, aki senkitől sem bírja a kritikát. A túlérzékeny felnőtt rendszerint igen-igen feszült és ideges lesz már a feltételezésre is, hogy nem helyesen cselekszik. Ha túlérzékeny felnőttel van dolgunk, ne feledjük a következő 4 dolgot: Az 1.: mindig dicsérettel kezdjük! A 2. az, hogy mindenáron óvjuk az illető önbecsülését! A 3. az, hogy a teljesítményről beszéljünk, ne az illetőről! Tehát a viselkedéséről, ne a személyéről! A 4., a 4. pedig ez: koncentráljunk a jövőre, nem pedig a múltra! Azt emeljük ki, amit másképpen kell tennie a jövőben! Nem pedig azt, hogy mi volt régen! Hogy miért? Nagyon egyszerű. Azért, mert senki sem irányíthatja a múltat. Éppen ezért bármilyen, a múltra vonatkozó negatív kritika rettenetes stresszt és csalódást okozhat.

Hadd foglaljam össze! A siker kulcsa a pozitív beállítottság. A pozitív szellemi beállítottság elvárásokon alapul, méghozzá pozitív elvárásokon. A pozitív elvárások hitünkön, énképünkön alapulnak. Az énkép magja, melytől hatékonyságunk függ, az az önbecsülés, amit azzal mérhetünk, hogy mennyire szeretjük magunkat. 2 dolog van, ami visszahúz: a félelem a kudarctól, a visszautasítástól. A siker legmélyebb titka tehát a következő: Gondoskodjunk az önbecsülés állandó gerjesztéséről, növeléséről! Cselekedjünk folyton olyasmit önmagunkért, önmagunknak, az életünkért, amitől tetszünk magunknak, szeretjük magunkat, elfogadjuk és tiszteljük önmagunkat! Amitől csodálatosan érezzük magunkat. Ha főnökök vagy szülők vagyunk, ne feledjük, hogy a csúcsteljesítmény kulcsa otthon vagy a munkahelyen az, hogy az emberek kiválóan érezzék magukat. Mert minél kiválóbbnak érezzük magunkat, annál valószínűbb, hogy a körülöttünk lévő embereket is arra késztetjük, hogy szeressék és becsüljék önmagukat. Így lesz a környezetünk csúcsteljesítményű. Ez a kiindulópontja az életben a nagy sikereknek és teljesítményeknek. Mondjuk tehát újra és újra, hogy: „Szeretem magam! Szeretem magam! Szeretem magam! Én szeretem magam!”

„Egy jó ember életének legszebb öröksége: rég feledésbe merült, kedves szavai, tovatűnt cirógatásai.”           William Waultvels