Az előző szekciók során elmondtuk, hogy minden csúcsteljesítmény kiindulópontja az önbecsülés. Az, hogy mennyire szeretjük magunkat. Mennyire tiszteljük, és milyen mértékben fogadjuk el magunkat mint értékes és érdemes emberi lényt. A csúcsteljesítmény másik feltétele, és ez a 2 alapfeltétel, a másik tehát: az önmagunkért érzett felelősség. Önbecsülés plusz felelősségérzet: egymást erősítő elemek. A felelősség önmagunk iránt azt jelenti, hogy mi vagyunk saját életünk építői. Hogy saját sorsunk alakítói vagyunk. Hogy teljes felelősséggel tartozunk magunkért. Hogy mindaz, ami most vagyunk és amivé válunk, az egyedül tőlünk függ, senki mástól. Hihetünk egy magasabb hatalomban, mint ahogy én hiszek benne. És akkor azt mondhatjuk, hogy ő a felelős. De Isten azokon segít, akik önmagukon segítenek. És itt a földi életben mi vagyunk a felelősek azért, ami velünk történik. Ha nem tetszik a helyzetünk, csak mi változtathatjuk meg. És nincs rá mód, hogy valaha is lerázzuk magunkról a felelősséget. A felelősség egész kérdése igen-igen ellentmondásos, de ez az, amit kristálytisztán meg kell érteniük, ha… ha emberhez méltóan akarnak élni képességeikkel. Nos, lépjünk tovább! Azt biztosan tudjuk, hogy csecsemőként indultunk el a világba, amikor megszülettünk. É-vel jelölöm a csecsemőkort! Csecsemőként kezdjük, és ahogy növekszünk, felnőtté válunk 18 éves korunkra. Életünket nulla felelősséggel kezdjük. És ahogy közeledünk a felnőtté váláshoz, fokozatosan egyre több felelősséget veszünk magunkra. Mire 18 évesek, tehát felnőttek leszünk, ha a szüleink megfelelően neveltek, ha felkészítettek minket, ha jól megalapozták önbizalmunkat, ha képessé tettek arra, hogy önállóan döntsünk, hogy gondoljunk magunkra, és tervezzük meg az életünket, 18 éves korunkban, a törvény szerint is, pszichológiailag, morálisan, szellemileg, fizikailag készen állunk arra, hogy kezünkbe vegyük sorsunkat. Ha szüleink nem készítettek fel minket a felnőttkor teljes felelősségére, az nem számít. 18 éves korban és attól kezdve 100 %-ig felelősséggel tartozunk életünk végéig. Soha nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. Életünk további részében bármi történik velünk, az tőlünk függ. Csak tőlünk. Ez alól nincs kibúvó. A… az igazi, a valóban felelős ember jelmondata ez: „Ha így kell lennie, az tőlem függ!” Ami azt jelenti, ahogy Henry Ford mondta: „Sose panaszkodj, sose magyarázkodj!” Sose panaszkodj, sose magyarázkodj! Ez azt jelenti, hogy ha nem tetszenek a dolgok úgy, ahogy vannak, csak mi változtathatunk. És ha nem vagyunk hajlandók változtatni, akkor ne panaszkodjunk, hanem egyszerűen fogadjuk el! A felnőtt férfiak és felnőtt nők nem panaszkodnak az élet nehézségei miatt. Egyszerűen elfogadják mint az élet velejáróit, és vagy tesznek ellenük, vagy nem beszélnek róla. „Ha így kell lennie, az tőlem függ! Ha meg kell történnie, az tőlünk függ!” Ez egyike a legnehezebben megérthető dolgoknak, mert gyermekként teljesen függő helyzetben vagyunk, és ebben a függő helyzetben kiépítettünk egy szokásmintát, egy feltételes reflexet. Mégpedig azt, hogy a történések okát önmagunkon kívül keressük. Felnőtté válunk, és ha nem vigyázunk, megőrizzük ezt a függőséget. És vágyakozni fogunk a gyermekkor álbiztonsága és felelőtlensége után. Mert gyerekkorunkban valaki törődött velünk. Gyerekkorunkban, amikor etettek, öltöztettek, és rendben tartották az otthonunkat, beírattak az iskolába, szóval semmiért nem kellett aggódnunk, mert ők intéztek mindent. Aztán nagyobbak leszünk, iskolába járunk, és ott is mások törődnek mindennel. És ha nem vagyunk elég óvatosak, kikerülve a munkásvilágba, megint mások lesznek, mindig valaki más, és nem mi magunk. Automatikusan más lesz a felelős értünk. Később még beszélni fogunk arról, mit is jelent az önfejlesztés. A legtöbb ember, mivel közoktatási rendszerben végezte tanulmányait, azt hiszi, továbbra is az ő dolguk, hogy mint felnőttet is pátyolgassák. És ha ezt nem teszik, akkor egyszerűen nem tesz semmit. Egy másik kérdés: az érettség és az éretlenség közötti különbség. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Képzeljük el, hogy ez itt az életút, a csecsemőkortól a felnőttkorig! Előbb-utóbb mindenki eléri ezt a szakaszt, amikor eléri ezt a szakadékot vagy kanyont. Ez az éretlenség, a gyermekkor oldala. Amikor másoktól függünk, és válaszainkat, megoldásainkat másoktól várjuk. Kifelé tekintünk magunkból. Ezen a ponton a szakadék széléhez érünk. A szakadék széléről átnézünk az érettség, vagyis a felnőttkor földjére. És mindannyiunknak meg kell hoznunk a döntést, hogy átugorjunk egy nagy szökkenéssel a gyermekkorból a felnőttkorba. Van, akire ráerőltetik, van, akinél a fejlődés hozza magával. De előbb-utóbb mindenkinek döntenie kell, és elfogadni a tényt, hogy felelősséggel tartozunk saját életünkért. Mi építjük sorsunkat, amivel együtt kell élnünk. Mit tesz a legtöbb ember? Sajnos, az emberek többsége ezen a ponton visszafordul. Fejest ugrik egy házasságba, hogy valaki törődjön vele. Olyan állást választ, ahol tudja, hogy főnöke majd gondoskodik róla és a többi. Vagy egyszerűen úgy hárítja el a felelősséget, hogy mindenért, ami vele történik, más embereket és körülményeket hibáztat: „Az ő hibájuk. Ők tehetnek róla.” A szülei így vagy úgy bántak vele és a többi. Egyszóval: nem ő a felelős. Olyan is van, aki úgy dönt, hogy vállal egy kis felelősséget. Épp csak annyit, hogy az előtte lévő szakadékot megpróbálja átugrani, de 2 ugrással. Sajnos, ahová az emberek többsége érkezik, az a szakadék alja. Ez pedig a kifogások völgye. A szakadék alja. Az emberek többsége egész életét ebben a völgyben éli le, mentségeket keresve, ahelyett, hogy a kiutat keresné. Egy régi bölcsesség azt mondja erre: a mentegetőzés betegsége. Az a szokás, hogy kifogásokat keresünk kudarcaink és alkalmatlanságunk mentegetésére, ami aláássa a sikert. A mentegetőzés szokása végzetes a sikerre nézve. A felelősségről beszélve meg kell válaszolnunk azt a kérdést: Milyen kifogásokkal élünk, hogy ne mozduljunk előre? Tolsztojnak van egy nagyon híres története, melyben Tolsztoj a testvéreivel különös játékot játszik. A játék az, hogy kint a kertben el van rejtve egy doboz, benne a válasz az élet összes rejtelmére. A dobozt megtalálhatjuk az egyik bokor alatt, de csak akkor, ha nem gondolunk a nagy fehér nyúlra. Ha kizárjuk a tudatunkból a nagy fehér nyulat, és nem gondolunk rá, akkor megtalálhatjuk a választ az élet összes rejtelmére. Természetesen soha nem találták meg a dobozt. Senki nem találja meg a választ az élet rejtelmeire, mivel képtelenek nem gondolni a nagy fehér nyúlra. Meg kell kérdeznünk magunktól: Hol van a mi nagy fehér nyulunk? Mi az, amire gondolunk, mi az a kifogás, ami minden alkalommal felmerül, amikor azt latolgatjuk: mi mindent tehetnénk, mi mindenünk lehetne? Egy új munka, egy új kihívás, egy alkalom, egy kellemetlen változás az életünkben. Mi a nagy fehér nyúl? Mi az a kifogás, ami felmerül bennünk? Miért mondjuk: nem tehetem, mert… Vagy miért mondjuk: igen, de… Szeretném, de… hát mindig van egy ok: túl fiatal vagyok, túl öreg vagyok, túl magas vagy túl alacsony. Nem vagyok elég felkészült. Ehhez túl sokat tanultam már. Nem megfelelő a hely, nem megfelelő az idő stb. Mi a nagy fehér nyúl? Mi az, ami ott lapul gondolataink mélyén, ami mentegetőzésre késztet, ami visszatart bennünket a felelősségvállalástól, ami ott tart minket a gyermekkorban? Éretlenül és felelőtlenül. Igen-igen fontos, hogy erre választ kapjunk. Ha a felelősségről beszélünk, valami másról is beszélünk. A következőről: a felelősség elfogadása nem választás kérdése. Sokan szeretnék úgy felfogni, hogy itt is vállalok egy kis felelősséget, meg ott is vállalok egy keveset. Nem, a felelősség elfogadása nem választás kérdése. 18 éves korunktól kezdve 100 %-ig felelősek vagyunk. Nincs más választási lehetőség. Valójában az életben kevés olyan dolog van, amiben nincs választási lehetőség, de ebben nincs, mert ez kötelező. Kötelező, ha ki akarjuk bontakoztatni képességeinket. Ha azzá akarunk válni, amire képességeink feljogosítanak, teljes felelősséget kell vállalnunk, hogy megteremtsük a körülményeket, hogy változtassunk. Hogy meghozzuk a szükséges döntéseket. Ha megvizsgáljuk a felelősség szót, látjuk, hogy 2 szóból áll össze: felelés és képesség. Van valami, amit történelmi tanulmányaim során megtanultam. És ez az, hogy egész életünk kihívások, nehézségek, problémák, gondok, akadályok sorozata. Az élet győztesei és vesztesei közötti különbség nem a problémáik különbségéből ered, mert mindenkinek van problémája, és a legtöbbnek, igen sok embernek több és nagyobb problémája van, mint amit mi el tudunk képzelni. A győztesek és vesztesek közötti különbség abból ered, ahogyan megfelelnek a problémáikra. Sok évvel ezelőtt egy Osvald Spengler nevű ember könyvet írt arról, amit ő a kihívás feleletteóriájának nevezett. A kihívás feleletteória azt mondja, hogy a civilizáció olyan mértékben nő, illetve hanyatlik, amilyen mértékben hatékonyan válaszol és megfelel a kihívásnak. Egy kis közösség kicsiként kezdi, és majdnem mindig szembekerül egy kihívással, egy külső ellenséggel, vagy a természettel, vagy az időjárással, vagy mással. Ha ez a közösség pozitívan és konstruktívan reagál a kihívásra, akkor a közösség nőni fog. Ahogy nő, újabb kihívásokat provokál. Nehézségeket, és ha ezekre is hatékonyan válaszol, tovább növekszik. Osvald Spengler az emberi civilizáció 21 nagy birodalmát tanulmányozta, és úgy találta, hogy mindegyik ezt a ciklust követte. Ameddig a civilizáció a kihívásokra adott válasszal növekedett, addig egyre erősebb és erősebb lett. Ez az analógia azért annyira fontos, mert mi, emberi lények pontosan ilyenek vagyunk. Olyan mértékben fejlődünk, amilyen hatékonyan válaszolunk. Olyan mértékben emelkedünk fel a kihívásokhoz, amiket az élet elénk hoz. Ha megnézzük a történelem nagy személyiségeit, mint Albert Schweitzer, Winston Churchill vagy George Washington, vagy Abraham Lincoln, vagy Franklin Rooseveld, azt látjuk, hogy ők azok az emberek, akik felemelkedtek az idő kihívásaihoz. Ha azt szeretnénk, hogy képesek legyünk megfelelni nagy kihívásoknak, akkor napi gyakorlatokkal kell kezdenünk. Kis kihívások megválaszolásával. Más szóval: bármi történik, elfogadjuk a kihívást, elfogadjuk a felelősséget. Nem teszünk kifogást. Csak megyünk előre. 3 része van az életnek, a modern életnek, amivel nagyon tisztában kell lenni. Az 1. rész: a politika területe. Ha körülnézünk magunk körül, láthatjuk, hogy nagy a nyomás a kormány irányába, lévén a kormány a felelős. Tegyük a kormányt felelőssé! Az emberek azt kívánják, hogy a kormány legyen a szülőjük. Azt akarják, hogy a kormány védje őket és törődjön velük. Minél több szavazatot adunk egy politikusnak, hogy értünk cselekedjen, annál nagyobb lesz az irányítás a kezében. De a felelősséget nem háríthatjuk el, csak az irányítást adhatjuk át. Hogyan adhatjuk át az irányítást? Úgy, hogy rászavazunk, hogy még több pénzt költsön ránk. Ezzel nagyobb beleszólása lesz üzletmenetünkbe, több adót vonhat el stb. A 2. terület… Na de előbb fejezzük be ezt! Az állami irányítás, a kollektivizmus, a szocializmus, az erős kormány valahogy mindig azt a célt szolgálják, hogy a kormányt tehessük felelőssé saját életünk kihívásaiért. A 2. terület, ahol ez érvényesül, az a büntetőjog rendszere. A büntetőjog rendszere. Itt ugyanis azt tapasztaljuk, hogy 1 tulajdonságban minden bűnöző megegyezik, mégpedig abban, hogy bűnükért nem vállalják a felelősséget. Mindig valaki vagy valami más volt az oka. Mindig a gyerekkoruk, a hátterük vagy a környezetük a hibás. Ezek az emberek 1 módon szakíthatják meg kapcsolatukat az igazságszolgáltatással: ha tettükért vállalják a felelősséget. Ha azt mondják: „Én tettem, senki nem kényszerített. Én vagyok a felelős!” És többé nem kerülnek börtönbe. A 3.: az orvostudomány. Ma már tudjuk, hogy szinte valamennyi problémánk, ami orvoslást igényel, az pszichológiai eredetű. Mi magunk idézzük elő. Az átlagamerikai 5-10 kilóval súlyosabb a kelleténél. Elvárjuk, hogy az orvos legyen a felelős az egészségünkért. Képzeljék csak el, mi lenne velünk, hogyan gondoskodnánk magunkról, ha egész életünket egy lakatlan szigeten élnénk le, ahol nincs orvos, se nővér, se kórház, se gyógyszer, se semmi! Senkihez se fordulhatnánk. Nagyon fontos pont. A társadalomban széltében-hosszában tapasztaljuk ezt az elégedetlenséget, ezt a követelést: „Nem én vagyok a felelős. Tegyenek felelőssé valaki mást!” Pedig…, pedig a kulcs, ne feledjék, az, hogy szabadon választhatnak. Szabadon megválaszthatjuk reakcióinkat. Megválaszthatjuk érzelmi életünk minőségét. Ha tudjuk, hogy mi döntünk, hogyan fogunk érezni a reakciónkkal kapcsolatban. Mi döntünk, mikor leszünk mérgesek, boldogok, és mikor boldogtalanok. Mi döntjük el, milyen hangulatban ébredünk fel reggel. Mi határozzuk meg fizikai létünk minőségét. Mi döntjük el, mit eszünk, mit iszunk, mit nem eszünk, és mit nem iszunk. Mi határozzuk meg anyagi helyzetünk minőségét. Mi határozzuk meg végzett munkánk minőségét és mennyiségét. Mindenben szabadon választhatunk, hogy mit akarunk. Ha meg akarjuk változtatni helyzetünket, kezdjük azzal, hogy fogadjuk el a teljes és feltétel nélküli felelősséget életünkért! Akkor fedeztem fel a felelősség fontosságát, amikor 21 éves voltam. Egy kis lakásban laktam, egy építkezésen dolgoztam, a szabadban mínusz 35 fok volt. Nem volt autóm, nem volt pénzem a bankban, ócska ruhákban jártam, és persze megbuktam a főiskolán. Körülnéztem a hideg télben, abban a kis lakásban, reménytelen jövővel és nem létező múlttal, és azt mondtam magamnak: „Ha bármin változtatni akarok, az csak tőlem függ!” Abban a percben ijedtem meg igazán. Hirtelen rádöbbentem abban a pillanatban, hogy ha azt akarom, hogy más legyen az életem, akkor azon csak én változtathatok. És ha valamit be akartam mutatni Önöknek ezzel a kis példával, ezzel a kis példával, az az, hogy a kiindulópont a felíveléshez, életünk irányításának átvételéhez, a nagy teljesítmények és sikerek kiindulópontja, az az, hogy vállaljunk feltétel nélküli felelősséget: „Ha így kell lennie, csak tőlem függ.” Ha így kell lennie, csak Önöktől függ.

„Életünk nagymértékben attól függ, hogy mi magunk milyenné tesszük.” Samuel Smais