" HA MÉZET AKARSZ GYŰJTENI, NE RÚGD FEL A MÉHKAST!
1931. május 7-én New York egy lélegzetelállító embervadászat csúcspontjának színhelye volt. Hetekig tartó üldözés után „kétpisztolyos" Crowley - a gyilkos, aki nem ivott, nem dohányzott - végre csapdába esett a barátnője West End-i lakásán. Százötven rendőr és nyomozó vette ostrom alá a legfelső szinten levő búvóhelyet. Lyukat fúrtak a tetőszerkezetbe, úgy próbálták könnygázzal kifüstölni a „zsarugyilkos" Crowleyt. Majd tüzelőállásokat építettek ki a környező házakban, és New York előkelő negyede több mint egy órán át visszhangzott a pisztolylövésektől és a géppuskák kerepelésétől. Crowley egy kipárnázott szék fedezete mögül szintén folyamatosan tüzelt. Tízezer izgatott ember figyelte az ütközetet. Ehhez foghatót még soha nem láttak New York utcáin. Amikor Crowleyt végre elfogták, Mulrooney rendőrfelügyelő kijelentette, hogy ez a kétpisztolyos bandita volt New York történetének egyik legveszélyesebb bűnözője, aki bármilyen csekélységért képes gyilkolni. De hogyan látta Growley önmagát? Ezt is tudjuk, mert mialatt a rendőrök a lakást lőtték, levelet írt „Azoknak, akikre tartozik" címzéssel, írás közben a sebeiből ömlő vér vörös csíkot húzott a papírra. Ebben a levélben Crowley azt írta: „A kabátom alatt egy megfáradt szív dobog - de egy jó ember szíve, aki senkinek sem tudna ártani." Röviddel a végső tűzpárbaj előtt Crowley a Long Island-i országúton csókolózott a barátnőjével. Hirtelen egy rendőr lépett a parkoló kocsihoz, és kérte a jogosítványát. Crowley egyetlen szó nélkül kirántotta a fegyverét és valóságos ólomzáport zúdított a rendőrre. Amint az áldozata összerogyott, Crowley kiugrott a kocsijából, felkapta a rendőr pisztolyát és még egy golyót repített az élettelen testbe. És ez a gyilkos írta: „A kabátom alatt egy megfáradt szív dobog - de egy jó ember szíve, aki senkinek sem tudna ártani." Crowleyt villamosszékre ítélték. Vajon azt mondta-e a Sing-Sing siralomházában, hogy „Azért ítéltek el, mert embereket öltem?" Nem, ő azt mondta: „Azért ítéltek el, mert védtem magam." A történet lényege az, hogy „kétpisztolyos" Crowley ártatlannak érezte magát. Vajon szokatlan-e a bűnözők közt ez a magatartás? Ha bárki így gondolná, hallgassa meg ezt: „Legszebb éveimet azzal töltöttem, hogy gyönyörűséget szereztem az embereknek: segítettem nekik abban, hogy jól szórakozzanak jutalmul pedig csak átokban és üldözésben van részem." Ezek Al Capone szavai. Igen, Amerika egykori első számú közellensége, a legsötétebb bandavezér, aki valaha is feltűnt Chicagóban. Capone nem ítélte el önmagát - ellenkezőleg -, a nem méltányolt és félreértett jótevő pózában tetszelgett. És így tett a másik bandita, Dutch Schultz is, mielőtt összeesett az egyik banda golyóitól Newarkban. New York egyik leghírhedtebb patkánya úgy nyilatkozott valamelyik újságban, hogy ő a köz jótevője. És hitte is. Érdekes levelezésem volt erről a tárgyról a Sing-Sing igazgatójával; szerinte „kevés bűnöző tekinti önmagát rossz embernek. Ugyanolyan embernek tartják magukat, mint ön vagy én. Okoskodnak, mentegetőznek. Elmagyarázzák, hogy miért kellett feltörniük a páncélszekrényt, vagy megrántaniuk a ravaszt. A legtöbben valamiféle ésszerűtlen vagy ésszerű - okfejtéssel igazolni próbálják társadalomellenes cselekedeteiket, és szentül meg vannak győződve, hogy egyáltalán nem lett volna szabad bebörtönözni őket." Ha Al Capone, „kétpisztolyos" Crowley, Schultz meg a többi börtöntöltelék semmiért sem kárhoztatja önmagát - ugyan mi a helyzet azokkal, akikkel nekünk van dolgunk? A néhai John Wanamaker, a nevét viselő áruházak alapítója, egyszer megvallotta: „Harminc évvel ezelőtt megtanultam, hogy ostobaság szitkozódni. A saját korlátaimat is elég átlépnem, azzal végképp nem érek rá törődni, hogy Isten miért ilyen célszerűtlenül osztotta szét az értelmet az emberek között." Wanamaker korán megtanulta ezt a leckét; nekem azonban harminc évre volt szükségem, mire felderengett előttem, hogy száz eset közül kilencvenkilencben az ember soha semmilyen hibáért nem önmagát okolja, és nem törődik azzal, igaza van-e, vagy tévedett. A bírálat hiábavaló, mert a másikat védekező állásba szorítja, és arra kényszeríti, hogy igazolja önmagát. A bírálat veszélyes, mert megsebzi a másik ember büszkeségét, megsérti az önbecsülését, és felkelti méltatlankodását. B. F. Skinner, a világhírű pszichológus, kísérletekkel bizonyította, hogy az az állat, amelyet jó magaviseletéért megjutalmaztak, sokkal gyorsabban tanul, és jegyzi meg, amit tanult, mint az, amelyiket megbüntettek. Későbbi kutatások kimutatták, hogy ugyanez érvényes az emberre is. Bírálattal nem tudunk mélyreható változásokat előidézni, sőt gyakran ellenkező célt érünk el vele. Selye János, a nagy pszichológus azt mondta: „Amennyire szomjazzuk az elismerést, annyira rettegünk a bírálattól." A kritika okozta méltatlankodás demoralizálhatja az alkalmazottat, a családtagokat és barátokat, és még azon a helyzeten is csak ront, amely előidézte a negatív reakciót. George B. Johnstone úr Oklahomából egy műszaki nagyvállalat felelős beosztású koordinátora. Egyik feladata, hogy ellenőrizze, az alkalmazottak hordják-e a cégvezető által kötelezővé tett védősisakot munka közben. Elmondta, hogy azok a dolgozók, akiket regulázó hangnemben utasított a szabályok betartására, amikor elment, ismét levették a védősisakot. Ezért elhatározta, hogy új módszerhez folyamodik. Legközelebb, amikor sisak nélkül talált néhány embert, megkérdezte tőlük, vajon nem kényelmetlen-e, vagy rossz méretű a sisak? És kellemes tónusban emlékeztette őket a sisak rendeltetésére, és javasolta a használatát. A módszer bevált: egyre többen fogadták el ellenérzés és méltatlankodás nélkül a sisak használatát. A történelem lapjai szinte hemzsegnek a bírálat hiábavalóságát bizonyító példáktól. Vegyük például azt a híres viszályt, amely Theodore Roosevelt és Taft elnök közt volt; ez a viszály kettészakította a republikánus pártot, a Fehér Házba juttatta Woodrow Wilsont, ezzel átírta az első világháború történetének lapjait - azaz megváltoztatta a történelem folyását. Gyorsan idézzük fel a tényeket: amikor Theodore Roosevelt 1908-ban otthagyta a Fehér Házat, elnököt csinált Taftból, majd elment Afrikába oroszlánvadászatra. Amikor visszatért, majd felrobbant a dühtől. Elátkozta Taft maradiságát, megpróbálta harmadszor is elnöknek jelöltetni magát, új pártot alapított, és ezzel tönkretette a republikánusokat. A következő választáson Taft és a republikánus párt mindössze két államban, Vermontban és Utahban győzött. Ez volt a legmegsemmisítőbb vereség, amelyet az öreg republikánus párt valaha is megért. Theodore Roosevelt hibáztatta Taftot; de vajon Taft elnök hibáztatta-e önmagát? Természetesen nem. Könnyekkel a szemében azt mondta: „Nem tudom, mi mást tehettem volna, mint amit tettem." Ki volt az oka az egésznek? Roosevelt vagy Taft? Őszintén szólva nem tudom, és nem is törődöm vele. A tanulság, amit meg akarok mutatni, az, hogy Theodore Roosevelt semmilyen eszközzel sem tudta meggyőzni Taftot, hogy ő, azaz Taft volt a hibás. Csupán arra kényszerítette, hogy igazolja önmagát, és könnyekkel a szemében ismételgesse: „Nem tudom, mi mást tehettem volna, mint amit tettem." Vagy nézzük a Teapot Dome-i olajbotrányt. Az amerikai újságok éveken át visszhangoztak a méltatlankodástól. Emberemlékezet óta még csak hasonló dolog sem történt az amerikai közéletben. íme, a botrány puszta tényei: Albért Fali, a Harding-kormányzat belügyminisztere, megbízást kapott a kormány Elk Hill-i és Teapot Dome-i olajtartalékainak haszonbérbe adására - olyan olajtartalékokról volt szó, amelyeket a haditengerészet jövő szükségleteire tettek félre. Vajon kiíratta-e Fali a versenytárgyalást? Bizony nem. Egyszerűen átjátszotta a zsíros szerződést barátjának, Edward L. Dohenynak. És mit tett Doheny? Százezer dolláros úgynevezett „kölcsön"-t adott Fali miniszternek. Fali azután önkényesen odarendelte az Egyesült Államok tengerészgyalogságát a környékre, hogy űzzék el a versenytársakat, akiknek szomszédos olajkútjait az Elk Hill-i tartalékok táplálták. Ezek az emberek, akiket fegyverrel és szuronnyal kergettek el a birtokukról, az igazságszolgáltatáshoz folyamodtak - és lerántották a leplet a százmillió dolláros Teapot Dome-i botrányról. A szennyes ár tönkretette a Harding-kormányzatot, az egész nemzetet megrendítette, zátonyra futással fenyegette a republikánus pártot, és Albert B. Falit rács mögé juttatta. Falit keményen megbüntették - ahogy kevés embert a közéletben. Vajon megbánta-e a dolgot? Dehogy! Évek múlva Herbert Hoover azt mondta egy nyilvános beszédében, hogy Harding elnök halálát a bánat és csalódás okozta, mert a barátja becsapta őt. Amikor Fali felesége meghallotta Hoover vádjait, felugrott a székéről, sírva fakadt, átkozta a sorsot, és azt sikoltozta: „Micsoda? Fali becsapta Hardingot? Soha! Az én férjem soha senkit nem csapott be! Ha az egész ház aranyból volna, az sem csábítaná a férjemet arra, hogy rosszat tegyen. Őt csapták be, őt vitték mészárszékre, őt feszítették keresztre." Nos, itt van: az emberi természet működés közben - a bűnös mindenkit hibáztat, csak önmagát nem. Valamennyien ilyenek vagyunk. Ha tehát holnap kísértésbe esünk, hogy megbíráljunk valakit, jusson eszünkbe Al Capone, „kétpisztolyos" Crowley és Albert Fali. Vegyük tudomásul, hogy a bírálat olyan, mint a postagalamb. Mindig visszatér a feladójához. Vegyük tudomásul, hogy az az ember, akit megbélyegzünk és elítélünk, minden bizonnyal igazolni akarja magát, és minket ítél el; vagy pedig, mint a nemes Taft, azt mondja: „Nem tudom, mi mást tehettem volna, mint amit tettem." 1865. április 15-én, szombat reggel, Abraham Lincoln haldokolva feküdt egy olcsó szálló hálószobájában, éppen szemben a Ford Színházzal, ahol Booth rálőtt. Lincoln hosszú teste átlószerűen nyúlt ki a nyomorúságos ágyon, mert túl rövid volt neki. Az ágy felett Rosa Bonheur híres képének, „A lóvásár"-nak olcsó nyomata függött, és egy homályos gázlámpa sárga lángja lobogott a szobában. A haldokló Lincolnra mondta Stanton hadügyminiszter: „Itt fekszik a legtökéletesebb vezér, akit valaha is látott a világ." Mi volt Lincoln sikerének a titka? Tíz évig tanulmányoztam az életét, és három teljes évet áldoztam arra, hogy megírjam és újraírjam Az ismeretlen Lincoln.. .című könyvemet. Azt hiszem, olyan részletes és kimerítő tanulmányban sikerült feltárnom Lincoln egyéniségét és családi életét, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Vajon megbírált-e bárkit? De mennyire. Fiatalabb korában az indiai Pigeon Creek Valleyben nemcsak kritizált, hanem gúnyos leveleket és bökverseket is írt, elszórta őket az országúton, hogy biztosan megtalálják a műveit. Az egyik levéllel egy életre megharagított valakit. Még springfieldi gyakorló ügyvéd korában is nyíltan, újságcikkekben támadta ellenfeleit. Hanem ezt eggyel többször tette, mint kellett volna. 1842 őszén nevetségessé tett egy hiú, izgága ír politikust, James Shieldset. Kigúnyolta egy névtelen levélben, amelyet a Springfield Journal közölt. A város harsogott a nevetéstől. Az érzékeny és büszke Shields forrt a méltatlankodástól. Rájött, hogy ki írta a levelet, lóra pattant, megkereste Lincolnt, és kihívta bárbajra. Lincoln nem akart verekedni. Ellenzett mindenféle párbajt - de nem tudott úgy kibújni alóla, hogy megmentse a becsületét. Övé volt a fegyverválasztás joga. Mivel nagyon hosszú volt a karja, széles lovassági kardot választott, kardvívóleckéket vett egy katonai akadémia tanárától; aztán a megbeszélt napon a Mississippi egyik homokzátonyán találkozott Shieldsszel, hogy életre-halálra megverekedjenek, de segédeik az utolsó percben lefújták a párbajt. Ez volt Lincoln legmegrázóbb személyes élménye. Egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy mit ne tegyen az emberekkel. Soha többé nem írt támadó levelet. Soha többé nem tett nevetségessé senkit. És attól kezdve szinte soha nem bírált senkit semmiért. A polgárháború idején Lincoln egyik új tábornokot a másik után nevezte ki a Potomac-sereg élére, s mivel sorozatban követték el a tragikus baklövéseket, Lincolnt a teljes kétségbeesésbe sodorták. Sokan átkozták a tehetetlen tábornokokat, Lincoln azonban, „aki senki iránt nem érzett rosszakaratot, hanem mindenki iránt szeretetet", nyugodt maradt. Legkedvesebb idézeteinek egyike ez volt: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!" És amikor a felesége, meg mások szidták a délieket, Lincoln így felelt: „Ne bántsátok őket; pontosan olyanok, amilyenek mi is lennénk hasonló körülmények között."
Mégis, ha valakinek valaha oka lehetett a kritikára, Lincolnnak igazán volt. Vegyünk csak egy példát. A gettysburgi csatát 1863 júliusának első három napján vívták. Július 4-ének éjszakáján a déliek vezére, Lee tábornok elkezdett visszavonulni dél felé, miközben ömlött az eső. Amikor Lee megvert seregével elérte a Potomacot, egy megduzzadt, átkelésre alkalmatlan folyót talált maga előtt, háta mögött pedig ott volt a győzelmes ellenfél. Lee csapdában volt. Nem menekülhetett, Lincoln tudta. Itt volt a kitűnő, mennyből küldött alkalom, hogy elfogják Lee hadseregét, és azonnal véget vessenek a háborúnak. így hát, a legjobb kilátások közepette Lincoln azt a parancsot adta Meade tábornoknak: ne hívjon össze haditanácsot, hanem azonnal támadja meg Lee csapatait. Lincoln megtáviratozta a parancsot, aztán nyomatékul még külön futárt is küldött Meade-hez. Mit tette erre Meade tábornok? Éppen az ellenkezőjét annak, amire parancsot kapott. Lincoln rendelkezésének megsértésével haditanácsot hívott egybe. Habozott. Késlekedett. Mindenféle kifogást táviratozott. Nyíltan megtagadta Lee megtámadását. Végül a folyó leapadt, és Lee seregével együtt megmenekült. Lincoln dühöngött. „Mit csinált? - panaszkodott a fiának, Róbertnek. - Te jó Isten! Mit csinált? A kezünk között voltak, csak el kellett volna kapnunk őket; de a mi hadseregünk sem parancsra, sem fenyegetésre nem mozdult. Abban a kutyaszorítóban bárki legyőzte volna Leet. Ha odamentem volna, meg tudtam volna korbácsolni Leet." A keserűen csalódott Lincoln leült, és a következő levelet írta Meade-nek. Ne feledjük el, hogy életének ebben a szakaszában nagyon régimódi és tartózkodó kifejezéseket használt. így tehát ez a levél, amelyet Lincoln 1863-ban írt, egyenértékű volt a legsúlyosabb megrovással: „Kedves Tábornokom, nem hiszem, hogy fel tudja fogni annak a szerencsétlenségnek a nagyságát, amelyet Lee megmenekülése jelent. A kezünkben voltak és hagytuk kicsúszni őket, pedig emlékezzék csak a közelmúlt sikereire - véget vethettünk volna a háborúnak. így azonban a háború beláthatatlan ideig elhúzódhat. Ha a múlt hétfőn nem tudta a siker reményében megtámadni Leet, hogyan tehetné ezt a folyótól délre, ahová nagyon kevés erőt vihet magával - nem többet, mint kétharmadát annak, ami akkor a kezében volt? Nem számíthatok arra, és nem is számítok rá, hogy Ön most bármit is tehet. Elszalasztotta a lehetőséget, és én mérhetetlenül kétségbe vagyok esve miatta." Mit gondolnak, mit tette Meade, amikor elolvasta ezt a levelet? Meade sohasem látta ezt a levelet. Lincoln sohasem küldte el. Lincoln halála után találták meg a papírjai között. Az a feltevésem, és ez csupán feltevés, hogy Lincoln, miután megírta a levelet, kinézett az ablakon, és így szólt magához: „Várjunk csak. Talán elhamarkodtam a dolgot. Könnyű itt ülnöm a nyugodalmas Fehér Házban, és azt parancsolnom Meade tábornoknak, hogy támadjon; de ha én lettem volna Gettysburgnél, és én láttam volna annyi vért, amennyit Meade az elmúlt héten, és az én fülemet szaggatta volna a sebesültek és a haldoklók nyöszörgése és ordítása, talán én sem akartam volna olyan nagyon támadni. Ha nekem is olyan nyugodt vérmérsékletem lenne, mint Meade-nak, talán ugyanazt tettem volna, amit ő. Akárhogyan is, most már eső után köpönyeg. Ha elküldöm ezt a levelet, talán megkönnyebbülök, de Meade-et arra kényszerítem, hogy igazolja magát. Ő aztán engem vádol majd. Megsértődik, úgy érzi, elveszem tőle korábbi sikereit, és talán még a hadseregből is ki akar lépni." így hát, amint már mondtam, Lincoln félretette a levelet, mert a keserű tapasztalat megtanította rá, hogy az éles bírálat és a rendreutasítás csaknem mindig teljesen hiábavaló. Theodore Roosevelt azt mondta egyszer, hogy valahányszor elnök korában bármilyen bonyolult kérdéssel került szembe, mindig hátradőlt, és felnézett arra a nagy festményre, amely a Fehér Házban levő íróasztala felett Lincolnt ábrázolta - és azt kérdezte önmagától: „Mit tenne Lincoln az én helyemben? Hogyan oldaná meg ő ezt a feladatot?" Mark Twain rendszeresen elvesztette türelmét és olyan leveleket írt, amelyektől szikrázott a papír. Egyszer olyasvalakinek írt, aki haragra gerjesztette valamiért: „Szóljon csak nyugodtan nekem, ha saját sírhelyre van szüksége. Nyugodt lehet, megszerzem az engedélyt." Más alkalommal egy szerkesztőhöz írt az ügyben, hogy egy korrektor megkísérelte „kijavítani a helyesírását és az írásjeleit". Twain így rendelkezett: „Az anyagot az eredeti kézirat alapján adja be és intézkedjen, hogy a korrektor tartsa továbbra is javaslatait elborult agya löttyedékében." Mark Twain jobban érezte magát, ha ilyen fullánkos leveleket írhatott. így eresztette ki a gőzt, és a levelek sem okoztak senkiben kárt, mert a feleségének köszönhetően sohasem jutottak el a címzetthez.
Ismersz-e valakit, akit meg szeretnél változtatni, irányítani és tökéletesíteni? Igen? Nagyszerű. Magam is ajánlom. De talán kezdd önmagaddal! Pusztán önző szempontból ez sokkal hasznosabb, mint mások tökéletesítésére törekedned - igen, és sokkal veszélytelenebb... „Ne panaszkodj, hogy hó van a szomszédod háza tetején - mondja Konfucius -, amikor a saját küszöböd sem tiszta." Fiatalkoromban, amikor az volt a leghőbb vágyam, hogy minél nagyobb hatást gyakoroljak az emberekre, egyszer egy buta levelet írtam R. H. Davisnek, aki a maga idejében Amerika irodalmának fontos alakja volt. Egy cikket készítettem valamelyik folyóirat számára az írókról általában, és arra kértem Davist, hogy meséljen valamit a munkamódszeréről. Néhány héttel korábban levelet kaptam valakitől, alján ezzel a jegyzettel: „Tollba mondtam, de nem olvastam el." Nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, hogy a levél írója bizonyára jelentős, elfoglalt és fontos ember. Én magam a legkevésbé sem voltam elfoglalt de nagyon szerettem volna Davisnek megmutatni, hogy mennyire elfoglalt vagyok; így hát kurta levelemet én is így fejeztem be: „Tollba mondtam, de nem olvastam el." Davis soha nem válaszolt a levelemre. Egyszerűen visszaküldte, de előbb a lap aljára ezt írta: „Az ön rossz modora felülmúlhatatlan." Igaz, baklövést követtem el, és talán meg is érdemeltem a kioktatást; mindamellett - én is csak ember vagyok - zokon vettem. Annyira, hogy amikor tíz évvel később Davis haláláról olvastam, az egyetlen gondolat, amely megfordult az agyamban - szégyellem bevallani -, az a sérelem volt, amely részéről ért. Ha ma vagy holnap, úgy meg akarunk sérteni valakit, hogy az érzés évtizedeken át lappangjon benne, és eltartson a haláláig, akkor bíráljuk csak meg - tekintet nélkül arra, hogy igazunk van-e. Ha emberekkel van dolgunk, sohase feledjük el, hogy nem logikus lényekkel van dolgunk. Érzelmi lények vagyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz. A keserű kritika volt az oka annak, hogy az érzékeny Thomas Hardy hátat fordított a szépirodalomnak - pedig a legkiválóbb regényírók egyike volt, akik valaha is gazdagították az angol irodalmat. A kritika hajszolta öngyilkosságba Thomas Chattertont, az angol költőt is. Benjámin Franklin, aki fiatalkorában tapintatlan volt, később oly kitűnően tudott bánni az emberekkel, hogy a diplomáciai ügyességének hála, az Amerikai Egyesült Államok franciaországi követévé nevezték ki. Mi volt sikerének titka? „Senkiről sem akarok rosszat mondani - mondta - ..., és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok." \ Bármely bolond tud kritizálni, ítéletet mondani, vagy panaszkodni - és meg is teszi. De jellemre és önuralomra van szüksége annak, aki megértő és megbocsátó akar lenni. „A nagy ember azzal mutatja meg nagyságát - mondta Carlyle -, hogy miképpen bánik a kicsikkel." Bob Hoover, egy híres pilóta, éppen Los Angeles-i otthona felé tartott egy légibemutató után. A Flight Operations című magazin leírása szerint háromszáz láb magasban a gép mindkét motorja hirtelen leállt. Ügyes manőverezéssel sikerült földet érnie, s bár személyi sérülés nem történt, a gép nagyon megrongálódott. Hoover első dolga a kényszerleszállás után az volt, hogy megvizsgálja az üzemanyagtartályt. Gyanúja beigazolódott: a második világháborús, propelleres bemutatógépbe benzin helyett a lökhajtásos gépek üzemanyagát töltötték. A reptérre visszatérve kérdőre vonta a műszaki szakembert. A fiatal műszakist teljesen kiborította saját tévedése. Sűrű könnyek közt döbbent rá, hogy figyelmetlenségével tönkretett egy méregdrága gépet, de a kaland három ember életébe is kerülhetett volna. Nem nehéz elképzelni Hoover dühét, és azokat a kifejezéseket, amelyekkel a gondatlan műszakist ostorozta. De nem így történt. Hoover nem szidalmazta, még csak nem is kritizálta a férfit. Ehelyett hatalmas kezét a vállára téve annyit mondott: „Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő, ezért azt akarom, hogy te készítsd fel a másik gépet a holnapi, ötvenegyedik repülésemre. " A szülők gyakran kritizálják gyermekeiket. Ha bárki azt várja tőlem, hogy azt fogom mondani: „ne tegyék", akkor téved. Csupán annyit mondok: „Mielőtt belefog, olvassa el az amerikai újságírás egyik klasszikus művét, amely az Apa figyelmetlen volt címre hallgat. Eredetileg a People's Home Journal szerkesztőségi cikkeként jelent meg. Most a szerző engedélyével, az ő általa sűrített formában közöljük. Ez a kis írásmű egyike azoknak, amelyeknek olvasók sokaságában sikerült megpendítenie azt a bizonyos belső húrt; s hogy ez mennyire így van, mutatja a tény, hogy megjelenése óta állandóan idézik. „Az Apa figyelmetlen volt - írja a szerző, W. Livingston Larned - folyóiratok, napilapok és helyi orgánumok egész sokaságában jelent meg újra meg újra szerte az országban. Több idegen  nyelvre is lefordították. Iskolai és egyházi rendezvényeken való felolvasásra ezreknek adtam engedélyt. A legkülönfélébb helyeken, a legkülönfélébb alkalmakon került újra a nyilvánosság elé. Vannak dolgok, amelyeknek a sikere szinte misztikus. Ezé a kis írásé bizonnyal az."
APA FIGYELMETLEN VOLT
W. Livingston Larned
Hallgass meg, fiam: ezeket a szavakat akkor mondom, amikor te éppen alszol, kezecskéd az arcod alá téve és szőke fürtjeid hozzátapadnak nedves homlokodhoz. Csak néhány percre lopóztam be a szobádba. Előtte a könyvtárszobában dolgoztam valamin és akkor hirtelen fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Bűntudattal jöttem az ajtódhoz. Egyre az jár az eszemben, fiam, hogy nem voltam jó hozzád. Miközben reggel öltözködtél, megszidtalak, amiért csak úgy macska módjára mosakodtál meg. A szemedre hánytam, hogy nem tisztítottad meg a cipődet. Dühösen utánad kiáltottam a padlón heverő dolgaid miatt. A reggelinél is találtam rajtad kivetnivalót. Kilöttyintetted a teát. A szádba tömted az ételt. Könyöködet az asztalra tetted. Vastagon kented a vajat a kenyérre. S amikor indulni készültem, és te visszafordulva köszöntél el tőlem, válaszul annyit mondtam: „Húzd ki magad!" Délután azután minden ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Hazafelé menet kilestelek, amint térden csúszva játszol az utcakövön. Lyukak éktelenkedtek a harisnyádon. Megszégyenítettelek a pajtásaid előtt, amikor magam előtt bevezényeltelek a házba. A harisnya sokba került ha neked kellett volna megvenni, jobban vigyáztál volna rá! Gondolj csak bele, fiam, mégiscsak én vagyok az apád! Emlékszel, amikor később bejöttél a dolgozószobámba, milyen sértett kifejezés volt a szemedben? Amikor felnéztem a jegyzeteimből, és türelmetlen voltam, amiért megzavartál, tanácstalanul álldogáltál az ajtóban. - „Mit akarsz?" - horkantam rád. Nem válaszoltál, hanem viharos lendülettel hozzám szaladtál, átkaroltad a nyakamat és megcsókoltad az arcom. Vézna karjaid olyan szeretettel csimpaszkodtak belém, amelyet Isten oltott a szívedbe, s nincs az a cselekedet, amely kiirthatná onnan. Azután felszaladtál a lépcsőn, csak úgy döngött a ház. Nos, fiam, kevéssel ezután a papír kicsúszott a kezemből és gyötrő, beteges félelem lett rajtam úrrá. Mit tett velem a szokás hatalma? Az örökös fegyelmezés - ez volt az én jutalmam, amiért fiúnak születtél. Nem mintha nem szeretnélek; mindez annak tudható be inkább, hogy én magam túl sokat vártam az ifjúságtól. A saját korom mércéjével mértelek, holott te még gyerek vagy. És olyan sok jó tulajdonságot fedeztem fel a jellemedben. Akkora szíved van, hogy ha sajt lenne, egyedül felemelni sem bírnám. De érzéseid teljességükben megnyilatkoztak akkor, amikor hozzám szaladtál és jóéjt-puszit adtál. Semmi más nem számít ma éjjel, fiam. Itt vagyok a vaksötétben, itt térdelek az ágyad mellett és szégyenkezem! Gyatra vigasz ez nekem, tudom, nem is értenéd a szavaimat, ha ébren lennél. De holnaptól igazi apád leszek! Majd együtt cimborálunk, együtt sírunk és nevetünk. Beleharapok az ajkamba, ha türelmetlen szavak tolulnak elő. Varázsigeként fogom hajtogatni, hogy „O még csak egy gyerek, egy kisgyerek!" Ott követtem el a hibát, hogy azt képzeltem, felnőtt férfi vagy. De most látom csak, kisfiam, amint összegömbölyödve alszol az ágyacskádban, most látom csak, hogy még gyermek vagy, aki tegnap még az anyja karjában pihent. Túl sokat követeltem tőled, túl sokat.
Ahelyett, hogy elítéljük az embereket, próbáljuk megérteni őket. Próbáljuk meg kideríteni, hogy miért teszik azt, amit tesznek. Ez sokkal hasznosabb és érdekesebb, mint a puszta bírálat; amellett rokonszenvet, türelmet és jóakaratot ébreszt. „Mindent tudni annyi, mint mindent megbocsátani." Mint dr. Johnson mondta: „Maga az Úristen sem akar előbb ítéletet mondani az emberek felett, mint a végítélet napján." Hát akkor mi miért akarnánk?
Első alapelv NE BÍRÁLJ, NE ÍTÉLJ, NE PANASZKODJ!